Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 12. szám - Fogarassy Miklós: Rekonstrukció (Nádas Péter: Emlékiratok könyve) (tanulmány)

Nagyvonalúan és igen gazdaságosan bánik Nádas Péter a három emlókirategy- ség időbeli bonyolításával, a kifejlés és a spontaneitás kettős hatását keltve. Kivár és célratör ez a bonyolult, sokszor valóban „rengetegszerűséget” támasztó asszociatív rendszer, melyet az események kronológiájának hosszú kijátszása, váratása, majd végül az idő fősodrába való belehajlítása jellemez; a klasszikus és a modern „epikai lejátszási” módszerekre egyaránt akad benne példa. Íves visszahajlások, beke- retezések, elejtések és visszavételek: sokszor többszáz oldalnyi kihagyás után térünk vissza a felfüggesztési ponthoz (a heiligendammi gáton tett éjjeli sorsdöntő séta például, mely végpont is, mindjárt az első fejezetben szerepel; Thomas szállodai estje, álma és ébredése öt fejezetny.i „távot” fog át, ezen belül a liláskék rózsát átnyújtó férfit idéző álom a 20. oldalon bukkan fel először és a 341.-en folytatódik). Ám mindennek sajátos szisztémája van. Az „in médiás rés” kezdéseket hosszú, körkörös retardációk folytatják, igaz, minden szinten más módon és a három rész hullámmozgásai sajátos interferenciákat is teremtenek — ám a regény kifejtésével és az összefüggések kimondása után végül mindhárom történetszál a saját végzetes beteljesedése felé lendül. A javarészt Sztálin halála napja és Hamar János kiszabadulás után tett látogatása körül .mozgó gyermekkori események mintegy tragikus gravitációval 1956-ig, a tömegtüntetésig, Kálmán és az apa haláláig zuhannak. A berlini szerelmi história meg a Table d’hóte fejezettől kezdve az „őstörténet” ekkor egyaránt meglódul, az előbbi Melchior szökésének, a szerelmesek elválásának közeledtével, az utóbbi a véres szállodai drámával és a főszereplő végleges menekülésével. Mintha a regény eseménymenetei végül nagyot lendülnének, hogy nekiverődve a halál, a semmi, a tragikus pusztulás falának, a regény önsúlyát leküzdve gyorsulva jussunk el a véghez és a végzethez.

Ám mindez kevés; Nádas könyve a „többnél is többet” kínál, s a mű fő vonalait a majdnem-végponton, a Krisztián írta fejezettel határozattan kibillenti. Ezzel igen váratlan és merész lépést tesz a vonalvezetésben, és meggyőződésünk szerint ennek a megítélése igen fontos a regény egészének felfogásában.

Gandolatmenetünkben itt kerülhet reflektorfénybe az a tény, hogy Nádas Péter nagyregénye — a jelzett fejezet kivételével — egyetlen én regénye, egy fiktív szubjektivitás teljes vehemenciája járja át; elsősorban egy személyiség önelemzése — genezisének, nevelődésének háttere előtt. Még akkor is így van ez, ha a benne megszólaltatott — és soha néven nem nevezett, tehát formálisan „akárki”-nek vehető — írói én hármas projekcióval teszi ezt tagolttá, külön ábrázolva a gyermekkori ént, a szerelmi és szellemi kalandokba merülő felnőtt személyiséget és mindkettőnek egy fiktív, múltbéli alakba vetített fantomképét. Ebben az értelemben az Emlékiratok könyve páratlan elszántsággal és mélységgel végigvitt, a világirodalomban is párját ritkító én-feltárás, amelynek gyónó analízise az augustinusi vallomásokhoz, érzékeny kifinomult lélekelemzése pedig a prousti műéhez hasonlítható. Ez az „egoizmus” talán a szerkezeti koncepció alkotói genezisét is feltárja, megindokolva, hogy az író ezt az egyet miért húzza szét, .tagolja hármasságra :ia képzeletsíikok közötti mozgással a szerkezet könnyítését, az anyag változatosságát teremtheti meg ezáltal, hiszen az „émponit” hármas tükörből, s e tükrök egybeforgatásából vetül elénk. Még a nyelv is szüntelen ennek a végeláthatatlan énbeszédnek a kijátszását gyakorlatozza sok változatban — a reflexióval végigindázott nagymondatokban.

Mitagadás, az ellen- és egyensúlyozások dacára van ebben valami provokatív, valami elszánt radikalitás, mely minden külsőleg adott szabályt elvet, és amelynek autonómiája úgy visz győzelemre, hogy igen nagy tudatosság kontrollálja ezt a megformálást. A mű hatalmas ego-beszéde azt a sokféle változatban ismételt alaptételt váltja esztétikai valóra, mely szerint világunkban a szubjektum maradt az egyetlen, hiteles és erős alap, melyre a szellem építkezhet. A körülötte adott egész, a kollektivitás — a történelem és a társadalom minden megélhető dimenziójában, s kiváltképpen nyelvében — olyan hamissá, torzzá lett, az elidegenedés pedig oly módon totálissá, hogy az életnek ez az én hordozta kozmosza tűnhet az igazság és hitelesség egyetlen letóteményének. Mindez nem lehetséges — állítja a regénybeszéd — roppant belső tisztázások, krízisek, szenvedést hozó önleleplezések és magunkba

1133