Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 12. szám - Balassa Péter: Margináliák egy breviáriumhoz (Esterházy Péter: A kitömött hattyú) (tanulmány)

irodalmat (az embert), hogy jó volna a mindenárán ítélkezést — meg az erkölcsi vagy politikai nyomást — kihagyni ebből az egészből. Nem lehet nem észrevenni, hogy a régebben „esztéticistának”, „meoavantgarde stílusdiktátomak” stb. kikiáltott író ebben a kötetében is egy nyitott seben (van-e ennél aktuálisabb, égetőbb és nyugtalanítóbb) tartja az ujját, mely seb mi magunk vagyunk, itt, most. Az autonóm irodalom (és ember) tehát nem apolitikusságot, hanem a politikánál többet jelent, azt a területet, ahol az igazság nem hatalmi kérdés, s azt az aktivitást, amit Ottlik „lé- tezésszakmának” hív, vagyis a szemlélődést és a szavakét, amelyeknek nincs alacsonyabb valóságstátusa a tetteknél. így például a „változtasd meg élted” eredetileg nem politikai, hanem archaikus-összem-beri felszólítás, mely nem véletlenül a művészetet, benne a toronylakó Rilkét izgatja oly sokféle módon, így Esterházyt is. Mert tényleg, mit iís jelent ez? Hol és hogyan, mit és mennyire változtatni? Emezt-e, vagy amazt? S nem ilyen pontos és körűitek intő megkülönböztetéseken múlik-e minden: az életünk? A lélek bélső függetlensége és az irodaiam autonómiája mindenesetre valahol e mondat körül tanyáz, a meditativ, kontemplativ ímegváltoztatás különös, belső aktivitás körül, a másképpen látásnak az aktív via-lóság-változtatással való összevetése, de össze nem tévesztése körül. Igaz irodalom minden nap új életet kényszerül kezdem, csinálni. Ebben radikális és politikailag kétségtelenül — jól tudjuk — gyanús. „»-Minden politika.-« — Na, ez is egy nagy marhaság.” Illetve a könyv egyik Hamvas-idézete: ,^A dolgok nem kívül kezdődnek, hanem -belül, és nem alul, hanem fölül, és nem a láthatóban, hanem a láthatatlanban.”

Marginália a befogadáshoz. Esterházy Péter műveinek befogadástörténete nem véletlenül hasonlít annyira -a Weöres-életműhöz. Igen hasonló alkatok, ha az írói énhez való viszonyuk alapvetően különbözik is; amit csinálnak, független a tartalomtól, kihívó és bizonyos értelemben elviselhetetlen, velük szemben valami olyan mondat működik szívósain, hogy „ez nem lehet igaz”, „ez -nem létezik, ilyen nincs”, stb. Gondoljuk meg, Weöres Sándor művészete az író körülbelül hatvan éves koráig félreértések és félreértelmezések foglya volt (ezek kísértetiesen ismétlődnek az Es- terházy-kritikákban), most nem ás beszélve a tiltásokról és az egyáltalán nem ártalmatlan, alkalmi üldözg-etések-től. Ha ez utóbbiakat — szerencsére — az utód esetében leszámíthatjuk, akkor a „játék”, „komolytalanság”, „öncélúság”, „énthetetlenség” szavakat kapja meg Esterházy is, vagy pedig — viszonylag gyakran — a stíljében írt fölösleges tömjénezést, elemzés helyett a hízelgő kritikát. Az utóbbi években két, markáns álláspont dominálja befogadását, az egyik szerint „szerencsére elkezdett mélyülni, a Fuharosok óta”, esetleg „új korszaka kezdődött”, a másik szerint „megállt, ismétli önmagát, túlfutott”. Fennmaradt -még persze az a ,,neoavantgarde stílusdiktatúráról” kereplő, rémületében agresszív álláspont is, amely hol azt veti szemére, -hogy apolitikus, „öncélú”, hol meg azt, hogy „túl erős”. Ez utóbbi, egymásnak is ellentmondó elvárások egyszerre nem teljesíthetők, írónak amúgy sem az a dolga, hogy valamilyen várakozások szerint írjon. Érdekes módon a legritkábbák az esztétikai kifogások, sőt olykor az esztétikainak látszó sepn az, hanem egy -mély, belső megtá- m-adottság kifejezése. Emez idők nem bírják a szeretetet.

Két félmondathoz. A befogadás anomáliáit jól mutatja az a két félmondat, amely két különböző kritikában olvasható. Ez esetben a kevés, a kicsi is sokat mond. Az egyik az Élet és Irodalom recenziójának címében és szövegében (1987. június), „a posztmodern gróf”. Kérem, hagyjuk ezt! A grófozás, bármilyen pozitív (?) összefüggésben hangzik is el, megbélyegzés, vagy frivol összekacsintás: kategorizálás, rubrikába szuszakolás, olyan „elismerés” és kiemelés, amire semmi szükség. Mert mit jelent ez a kifejezés? Talán semmit. Balassi Bálint, a manierista báró? Marcus Aurelius, a sztoikus cézár és imperátor? Hogy hangzik ez? A másik félmondat amilyen kisszerű, olyan nevetséges. Eszerint az Üjhold-Évkönyvről szóló recenzió szerint; (Könyvvilág, május) Esterházy „jobban tenné” ha nem írna ebben a műfajban (esszé), hanem amabban. Ez a kifejtés nélkül hagyott „jobban tenné” olyan, mintha most azt javasolnám, hogy az író — mondjuk — inkább írna bábtragédiát. Bár, „meg kell mondani” ez a marhaság is közelebb állna iá valósághoz, ez esetben Esterházy művészetéhez mint amaz. Mit jelent a „jobban”? Minek a nevében oszto1127