Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 12. szám - Balassa Péter: Margináliák egy breviáriumhoz (Esterházy Péter: A kitömött hattyú) (tanulmány)

gaítunk (tanácsokat? Mihez Iképest fölényeskedünk? Az iskolamesteri föifuvalikodottság nem néz ia méretekre, az arányokra: a .kicsiség, terméketlenség pedantériájának nincs határa, se vége.

Ami a mélyülést illeti: varrnak olyan alkatok, művek, akikben, amelyekben nem „fejlődés” megy végbe, hanem állandó mozgás, ugyanazon problémák körül. Nem tudom biztosan, de úgy sejrtem, hogy Esterházy művei ilyen alkatot mutatnak. Ha így van, akikor fölösleges mélyülésről beszélni; mintha a fiatalság dolga, jellege, alkata, alatta maradna az érett felnőttkorénak, vagy a későiségmek. Igaz ugyan, hogy az „érettség minden”, ám ez lehetséges elvileg öt éves korban is (vannak rá példák), és nem jön be esetleg nyolcvan évesen sem (szintén vannak példák). A saját korszakának megfelelő érettség jellemezte a Fancsikó és Pimait, és így tovább, A kitömött hattyúig. Kérdés itt legföljebb úgy hangoztat, hogy önmagához, vagy életkorához képest mennyire érett, illetve mindehhez viszonyítva értelmes szó-e a mélyülés. Van, aki ezen iaz Esterházy-féle alkaton belül definiálja saját érettségét: amelyre a helyzet reménytelensége, de nem komoly volta jellemző. Ez is teremthet érvényes, érett mélységet, nemcsaik a tragikus, „komoly” definíció. Én nem látom értelmesnek a „mélyül-e, nem mélyül” kérdését. Ez a kötete például másképpen tudja ugyanazt a sokfélét, mint többi könyve.

Ettől függetlenül igaz az, .hogy a rendszerben (vagyis az eddigiek során létrejött nyelvhasználatban, moíivikában és formálásmódban) van valami telítettség, igaz továbbá, hogy félnie kell a sikertől, mindattól, ami jól megy (de ki nincs így evvel, valaki-e az, aki nem így van evvel?!), hogy nagyon sok félnivalója van, szakmailag is (megint: kinek nincs?), és főleg mindattól, ami nem irodalom (beleértve a filmet, például). De számos idézet hozható fel arra, hogy mintha érezve lenne ez: „Elnehezült ama perdület.” „Pedig minden a miénk.” „Lehet, csak nagyon nsihéz.” „Egyre több olyasmi történik, amihez nincs közöm. Valahogy másképpen kell föltenni a kérdéseket.” „A veszély, hogy olyanok leszünk, amilyenek vagyunk.” ,yAz írás mint önparódia. Nem veszélytelen.” De hát a hiúság nem győzhető le ironikus mondatokkal.” „A műnek nagyobb az udvara, mint maga a mű, (hogy ti. ez biz’ elgondolkoztató!)” „Lehet, hogy ez a nő ismer tégedet? Vagy téged senki se? Hübrisz, hübrisz...” „Az én, a rettegés birodalma” (különben ez a passzus a Csáth-fantáziában, Az ország cíművel együtt: önálló remekmű.)

Esterházy többé-kevésbé telített, egyelőre kevés hibával működő rendszerének alapkérdése, saját mondatai szerint is az, hogy meddig s mennyire lehet az én az epikai világ alfája és ómegája. Eddig a rendszer, melynek az az én az alapja, kiindulópontja és zárlata, melynek a saját arcára „van húzva” a saját arca, „és megint, és megint!”: epikai lüktetésű, méretű és gazdagságú, fundamentálisan mégis lírai világ volt. A kisebb-inagyobb fikciós felületeket mindig gnómaszerű mondások, lírai szentenciák, sőt okfejtések választották el egymástól. A most megjelent breviárium ilyen értelemben nem meglepetés. A kérdés tehát nem az, hogy ez mélyül-e, vagy változik-e (nem változik, elég mély, elég tragikus „már”), hanem az, hogy van-e hová változni, vagyis az, hogy ez az egész szisztéma fenntartandó-e és továbbgene- rálható-e. Továbbhiailadva: nem válhat-e, metaforikusain szólva, börtön ebből a lírai énre alapozott, különben hiánytalanul, de tálán egyre fáradtabban működtethető rendszerből (itt tér el Lényegesen Weöres művétől) ? Vajon nem kell-e fölvetni az epika másik, nagy hagyományú lehetőségét, amikor nem a világot értelmezzük át énünkké (ez a líra és a lírai .epika alapvető mozdulata), hanem énünket „mindenestől” odadobjuk valamilyen személyen túlinak, amikor az én, mely kétségtelenül az egyetlen hiteles valóság lehet ebben az összefüggésben, mégis létrehoz valami hitelesen „mást”, amikor már nem az én hangján szólal meg — habár ezerféle módon — a világ, hanem .a világ titkainak ezerarcú voltától hirtelen elhallgat az én. Amikor valamiképpen megfordul e kettő viszonya, és még mindig egyes szám elsőben vagyunk (mi másban lis lehetnénk), de ez nem kitüntetett pontja többé az egésznek (lásd Weöres). Mindez nem javaslat, meg „jobban tenné”-tanács, hanem kérdés e remek breviárium-kötet olvastán, melyet egészében egyenrangúnak tartok a többivel, egy erőteljes mozgásban lévő, igen fontos és nagyszabású életmű közepe táján. A kérdés ennek a mozgásnak szól.