Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 12. szám - Balassa Péter: Margináliák egy breviáriumhoz (Esterházy Péter: A kitömött hattyú) (tanulmány)
gonja a zárlat (a mű-indávíduum) kényszerének az európai művészetben, csakis határait dolgokról, a határokról, a ha tárolás-eszme relativizáló (?), redukáló és koncentráló erejéről véh-st (tudomást, hogy befoghassa a (mindenkori, ibenső végtelent. Ide tartozik az is, hogy meggyőződésem szerint írónak árt, ha szilárd és egyértelmű „világnézeti” alapon áll, iha meg tudja oldani gondolatilag a művészetében, művében feszülő igazságokat, életproblémákat, olykor egymást kizáró síkokat, ha a vagy- vagy, a tertium non d-atu-r és az arisztotelészi (ellentmondást kizáró logikai alaptétel jegyében dolgozik — hiszen így nem volna miért s mit formálni: megoldani a műben (lásd: zárlat), ,ami megoldhatatlan. A teoretikus gondolkodás ugyanis szöges, szinte geometriai ellentéte a művészinek, az absztrakció és a komprimáció két, teljesen ellentétes és persze egyenrangú eljárás. Békesség (a -relativitás ellentéte) csak a zárlat ígéretét hordozó egész műben lehetséges (és ez a zárlat Esterházy szemre- valóan nyitott Bevezetésében is jelen van, csak „másképp”), de nem annak folyamatában, dinamikájában. A békesség az a pillanat (s nem állapot), amelyre becsületes, kíméletlen relativizmus akarva-akaratlan törekszik: az önmeghaladásra. Az -autonóm irodalom ugyanakkor minden, csak nem apolitikus, minden, csak •nem vak és süket. Hiszen fentiekkel együtt továbbra is igaz, hogy A kitömött hattyú centrális, rendkívül aktuális és politizáló gondolatmenete arról is szól, hogy autonóm irodalom mindaddig oam jöhet -létre, -amíg a politikában nem lehet (autonóm módon, csak-civilként lélegezni. Amíg nem vált ketté irodalom és politika, addig nam vált ketté: ez van. „De -hiába rossz ez, ami van — van. És ha van, akkor evvel sok mindent lehet csinálni... egyet nem: pajzsként magunk elé húzni, menedékként, alibiként” ... Ugyanakkor a szétválasztást legalább belül, idebent minden körülmények között kötelesek wagyu-nik elvégezni, hogy tehát „ami van”, az bizony -nagyon rossz; a szimbiózis nem felel meg az igazságnak, egy adottság 'attól még hamis, hogy adottság. Egy ilyen szétválasztáshoz tartozik, hogy amíg nincs valódi politika, addig hatalmon nem lévő, de ugyanolyan erővel átpolitizált ideológiák, stratégiák és olykor a nyomukban járó írodalomid-egen törekvések méltó kritikáját sem -lehet adni, de attól még ez a kritika van és működik és fenntartandó, annak ellenére, hogy már csak azért sem (lehet teljesen (artikulálni -ez irányú egyet nem értésünket, mert a megjelenő -irodalomtól -többen -elvárják, hogy bűntudata legyen, hiszen megjelenik: e logika szenin-t tehát nem -lehet véleménye arról, ami nem, vagy nem úgy jelenik meg, akkor sem, ha teljes mértékben szolidáris vele politikailag és emberileg (lásd az Életünk fiktív változatában a betiltásról szóló bekezdést). így hát az irodalom és a társadalom széles körű önfejlődése, mozgása és magara e-szmólése, valamint a nem-hivatalos sajtó egyaránt és párhuzamosan járult hozzá a cenzurális határok köztudomású és látható kitolódásához. Jobban fcelfen-e bíznia a sokféleképpen eszrn-é- lődő, heterogén 'társadalom 'képességeiben azoknak, alkik az egykor marginálisnak bélyegzett, erkölcsileg bátor és egyértelműen tiszteletreméltó, .irodalmiteg azonban vagy színvonalas, vagy olykor nem színvonalas sajtót mindenáron -erkölcsileg presszionáló, normatív értelemben képviselik. A -tolerancia laz irodalom autonómiájával szemben, bármily furcsán hangzik is, mindenkire kötelező. Szerencsés lenne belenyugodni minden oldalról abba, -hogy a tulajdon-osság és az -érdemek bizony megoszlanak, épp úgy, -miként a hatalom megosztása is mindig, mindenütt az egyedül elfogadható út. Az -erkölcsileg mákulátlan, alkatilag és 'tradicionálisan mégis jelentkező intolerancia olyan kelepcét jelent, mely^az irodalom autonómiájának van felállítva, író és kritikus -hibátlanul megküzdeni vele nem képes, a helyzet erősebb a személyes képességeknél, a feladat -nem embernek — írónak, kritikusnak — való. Ugyanis a feladat eleve kívülről, de mint látható, nem egyetlen irányból (kényszerítő erejű, noha ,Jkell a fenének”. Mindehhez hozzáteszem, hogy hiába növekedett és nyílt meg valamiféle nyilvánosság az -utóbi évben Magyarországon, több -évtizedes reflexeket és po-c-sék beidegződésekét nem lehet hó-napok -alatt megszüntetni, -magunkban sem. Mindezt azért -érdemes fölemlegetni ezzel a kötettel -kapcsolatban, mert rendkívüli mértékben közéleti, élesen politizáló könyv. Élesen politizál az irodalom és az egyes ember depoli-tizálása: autonómiája mellett, amellett, hogy a politika csak egyik aspektusa maradjon az emberi lénynek, hogy lehetőleg hagyják békében az 1126
