Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 12. szám - Balassa Péter: Margináliák egy breviáriumhoz (Esterházy Péter: A kitömött hattyú) (tanulmány)

a nem praktikus érteleimben vett élet-instrukció egyik formája. A művészet öncé- lúsága — hogy úgy mondjam — nem önös cél, hanem autonómiájának olyan feltétele, mely lehetővé teszi, hogy benne és mindig csak benne megmutatkozzék „ez az egész”. Mindez arra mutat, hogy az irodalmi autonómia kiemelése, az autonómiára egyáltalán nem hajló felfogások özönében, létfontosságú, akkor is, ha folytonos vereségei adják közvetett bizonyítékát igazának. A magam részéről az észjárásoknak imént említett, ériintett feszültségterébe helyezem Esterházy Péter művészetét és irodalomfelfogását (és természetesen nemcsak az övét), továbbá ezzel látom magya- r ázhat ónak recepciójának zavarait, anomáliáit. „Ilyen »leosztásban-« hogyan is tudna eszmét cserélni az irodalom a saját fontos dolgairól? ... Hogyan is tudna így az irodalom beszélni önmagáról, azaz mindenről?” A saját, fontos doigok: heterogén egészt alkotnak, de az autonómia irodalmi tartományán belül. Sóit, egymás mellett nehezen megférő, mégis párhuzamos értékeket kényszerül állítani, melyek az „egész” plurális végtelenjéhez vezetnék. Éppen ezért laz Esterházy nevével jelölt autonóm irodaiomfelfogáshoz szorosan hozzátartozik az a próteuszi relativizmus, melyet kritikai éllel emleget Radnóti Sándor, egyébként kiváló és tartalmas tanulmányában (Ambivalens műbírálat = Medvetánc, 1987/2.). Mivel a szerző megtisztelt azzal, hogy egy egész alfejezetben értékelte Esterházyrol írt dolgozataimat, más alkalommal bővebben válaszolni szándékozom majd neki, de most csak egészen vázlatos lehetek. Mindenesetre ez a tanulmány, noha meg vagyok győződve arról, hogy félreértelmezés vezeti, mellyel nein értek egyet, a legnívósabb ellenérvek egyikét tartalmazza. A próteuszi reiativizmus ez, mely a tanulmány záróbekezdése szerint az igazság elhallgatásának egy — habár zseniális és termékeny — formája. Úgy vélem, ez ugyanaz a minősítés, melyet Radnóti egy másik értekelésében, Nádas Péter nagyregényéről adott, miszerint az író észjárására ónt „antipiaíon,izmus” és „módszertani ateizmus” jellemző (ezzel a tanulmánnyal külön vitatkozom a Kortárs című folyóirat 1988/11. számának tematikus blokkjában, mely az Emlékiratok könyvéről szóló előadásokat tartalmaz). Esterházy relativizmusa — mely vitathatatlan tény — szerintem csupán lainnydt jelent, hogy ia tárgyat nézi, semmi imást, e Földön él, és nem hiszi, hogy ez megúszható. A relativizmusban rejlő „csak az egész igaz”, „mindez egyszerre”, nem tévesztendő össze az igazság elhallgatásával vagy az igazság hiányával; nem ismerek ugyanis olyan műalkotást, melynek csupán egyetlen igazsága volna, s így kétséguefenül megszüntethetné ama relativizmust, mely minden teremtett valóság, minden emberi mozdulat előfeltétele, ami persze egyáltalán nem zárja ki az „elfogultságot”, a választás sugaimazását és esetleg a végső értékek létére mutató utalást, vagy éppen állítást. Mint ahogy antiplatonikus művészet per definitionem nem lehetséges, éppúgy nem-irelativisztákusnak lenni sem lehet magában a műben, a formaoan, vagyis minden emberi teremtésben „módszertani ateizmussal” dolgozunk, különben nem hozhatnánk létre semmit. A relativizmus — szerintem — minden igaz mii természetes realizmusából következik. Mi más heverne előttünk láthatóan, mint realitás? Ilyen értelemben tehát a művészetben nincs különbség a „valóság” és a „teremtett” realitás között. Ismétlem; művészet fennállása esetén. Csupán az a kérdés, hogy ez iá teremtett változat megfelel-e, nem másnak, hanem önmagának. Ha valóban hitelesen referál egy akár „légből kapott”, akár „naturális”, formált valóságra, akkor nincs szükség külső referenciára. (Sokadszor írom le, hogy igazi író esetében nem ismerek „nem realistát”.) Az irodalom földi, empirikus és fenomenoiogikus voltát azért nem érdemes igazán relativizmusnak nevezni, mert ez mindössze aninyit jelentene, hogy a Földön élünk. Határolni kell valamit, a formát létrehozni, ami mindig a zárlatok kérdése, legalábbis az európai művészeti korpusz szerint („Tényleg a befejezésekről írok.”), azzal a céllal, hogy kommunikáljunk, tehát éljünk, „legyünk”. Akkor is, ha mindez 'realista, „platonizáló” stb. sóvárgással jár együtt a „nincs itt”, a „nem jelenik meg”, a „nem válaszol” után, éppen a „relatív” zárlatok művészete által, a mindenkor,i „nagy utazás”, a végtelen térségek, a fantasztikus realitás, az álom-realitás, a nyitottság, az „ilyen nincs” irányában. A kiimondhatatlanság nem azonos az (el)hallgatással. „Ó, a mű, ó, az élet” — de egyszerre. író, már autonómia-igénye miatt is, mely analo1125