Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 12. szám - Alexa Károly: A preparált hattyúpreparátor (tanulmány)

Az irodalmi köztudat nehezen viselte-viseli el Esterházy vélekedését az írószövetség legutóbbi közgyűléséről. Az az esemény csak kívülről és máshonnan nézve látszódhatott kutyakomédiának. Tétje volt, morálisan önmagában volt igazolása, s úgy látszik utólag — ahogy az lenni szokott nálunk — a hivatalos politika is méltányolni kénytelenült. „ ... álmomban ne jöjjön elő ..„Mindig ezt csinálják ’, „ . .. ott ültünk öszeterelve, felelős, tárca nélküli magyar írók, minek, meg nem tudnám mondani”. A „kurucz” nem ír regényt. Az író igen. Az író ne kuruckodjék? — ez a szillogizmus aligha képviselhető Magyarországon hosszú távon és rendületlenül. Ki mint dönt — úgy arait — mondanám szívesen és felbíztatva Esterházy ihletett nyelvgyötréseitől, ha hihetnék még bármiféle közmondásos igazságban. Hogy mi itt a „necesse est”, személyre szabottan és alkalmanként, arra nézvést nincs recept, illő sem lehet semmiféle generális tanács. Játszódhatott cirkusznak, zenebonának, kiscsoportos állampolgárok hajcihőjének az, ami ott és iákkor történt, de nem láthatja, azaz nem mondhatja annak az, aki iazok közé tartozik, akiért a harang (jó: kolomp, rozsdás fazék, iskolai folyosók homályában jobb belsővel végigpöcögtetett májkré- mesdoboz) hangja szólt. A stílusérzék sok mindenen (nem mindenen!) átsegít, s Es- terházynak van stílusa, viselkedésben s irályként is értve — ez itt megbicsaklott, s harmonikussá, kerekdeddé formált szerepének — úgy tetszik — nem használt. Bár hátha ez is csak szerep, szereppróba, elhessegethető, alteregós játék volt, szondázás, az „egyszerre lenni kint és bent” skizofréniájának birizgálgatása...

Noha az említett — és egy-két másik, nem idézett — anti-kurucos futamokat ógva-mógva olvastam, tölarenciám hajlik arra, hogy nagyobb távlatokban, szélesebb perspektívában értelmezzem őket, mint mellékes, moderáló elemeket. Tünetként — annak a világnak, létezési keretnek a lenyomataként, mely Esterházy hattyú-könyvének merituma, tenorja, vád- és panaszáriáinak hangnem-adója.

Ez a világ rossz, sőt a rossznál is kevésbé elviselhető: snassz. „Nem halad vala- honnét valahová.” Az író becsületére, érdemeként legyen mondva, nem tartózkodik a világ nyomasztó 'elemeinek tetemrehívásától. Hiányzik itt — a mi világunkban — „a tulajdonosi nyugodtság”. Nincs mester és nincs tanítvány. Butul mindenki és hülyül minden. Tahósodunk. Gyűlölködünk, más kárára élünk. Durvák vagyunk, csúnyán beszélünk, s ezt élvezzük. Hiányzik a „nyilvános beszéd”. A hazugság regnál mindenütt, életben, irodalomban: ,,a félig kimondás nem is tudom mije (patkánysága vagy józansága)”. „... a bennünk növekvő merev, kevély, hájas halott az ellenség.” „Nincsenek mondatok, tehát nincsen gondolkodás, tehát nincsen forma. Márpedig formákon múlik az élet, mondja Füst Milán.” „ ... félelmes, megfélemlítő és nevetséges ország” — ez ugyan önidézet, de joggal idézhető bárhol-bármikor. Citálgathatnánk vég nélkül, de érdemesebb nagyon erős hangsúllyal arra utalni, hogy Esterházy, aki olykor s egyes dolgokból hajlamos kivonni magát, itt végig rajta van a képen. Nem különülhet el az érzékelt és ábrázolt és fumigált világtól, értelmezőként is része annak. Ezt szem előtt tartva kell utalnunk azokra a tényekre, amik vagy vannak vagy kitalálhatok vagy amikre emlékezni lehet és jó, amik ezzel a világgal szembeszegez- hetők. Az hogy van ilyen (szó): szabadság. Hogy vannak gyerekek, akik épek, tehát zseniálisak. Hogy él köztünk olyan ember, mint Ottlik Géza, aki megtestesíti „egy létezésnek a inadiikalizmusát”. Ezek a szavak, képzelgések talán valóra válthatók. Esterházy könyvének konfesszionális mélyrétege — mint irodalmunkban mindig és a legnagyobbaknál — morális, felhívó, szenvedőn szenvedélyes, imperativ, önmagával — ironizált, pőre személyiségével — hitelesített. Hogy ünnepek legyenek, lehessenek — meditál, ahhoz tenni kell valamit, tevékenynek kell lenni, erről az alapról: „önmagunk szabad tudomásul vétele”. Hogy a világ legyen: „A dolgokat pedig el kell kezdeni és be kell fejezni, mert egyébként nincs dolog.” A dolog mi magunk vagyunk, legyünk mint egy régi jó regény — elejével, közepével és végével.

Esterházyt mint írót lehet szeretni, becsülni, élvezkedve olvasni, „lerajongani", sim/elni, megkérdőjelezni, szidalmazni, gyűlölködve elismerni, sandán magasztalni, mint (önmaga által megteremtett—megrajzolt) személyiséget, hasonlóképpen. Ami vitathatatlan az az, hogy az írói munkaerkölcsnek aligha van példaszerűbb, kíméletlenebb, önemésztőbb és radikálisabb alakja mai irodalmunkban, mint ő. S van-e

1119