Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 12. szám - Alexa Károly: A preparált hattyúpreparátor (tanulmány)

ennél fontosabb, ami morálisan minősít? S hadd írjam még ide egy axiómáját, mit magának mond, hogy mi is értsünk belőle. ”... a jó hazafi — gondolom — életének minden múló pillanatával, minden lélegzetvételével folyamatosan megváltoztatja az országot, és így saját magát és nemzetét is.” Nehéz magyarnak lenni — mondja ki azt, amit oly intenzíven érzünk és oly jól tudunk, s ami miatt — többek között — nem lehetünk nem hogy igazán szabadok, de eléggé kötetlenek sem. De hát ... ha nincs választásunk, válasszuk ezt, lehetőleg szívből.

„Nincsenek mondatok...” — idéztem az előbb. „Mondattal nekem sohase volt bajom.” — írom ki most Esiterházybóí. A fölénye, írói tartása, önbizalma innen szár- hazhatik. Viailóban egyike ő azoknak, akik — ha már a létet nem lehet — a nyelvet igyekeznek minél alaposabban bekeríteni és meghódítani, felfedezni és pacifikál- ni. Haszonélvezője, élveteg használója, játszópartnere, kizsarolója — és fcizsáfcmá- nyoltja a nyelvnek. Az írói beszédre (önmaga művészi és játékos szóhasználatára) vonatkozó megjegyzései adják a könyvnek azt az ívét, amely az irodalmárokat a legjobban érdekelheti, ahonnan a legtöbbet fogják idézni. (Gondoljunk „A griammatikai tér én vagyok.” vagy az „alanyban-állítmányban” gondolkodni bámulatos karrierjére!) Érdemes pedig ezekkel is csínján bánni. Az a zárkózottság, tartózkodás, .alakoskodás, ami a szövegek egyéb vonulatait jellemzi, itt is meghatározó. A vallo- másos arculaton gyakran sejlik fel a lóvátevő fintora. Amilyen biztos, hogy nem szabad az írót szemfényvesztőnek tekinteni (sokkal inkább mutatványosnak), oly bizonytalan itt is, hogy nyitottságot mímelő zárkózottsága szeméremből vagy dölyfből vagy valamiféle külső artikulációs gátlásból következik. Végül persze — s újra mondva — a kor, amelyben és a hely, ahol vagyunk, az teremti ezt a rejtjelezett beszédet, s csak az is fejthetné meg.

Nem sokra jutunk, ha listába írjuk azon „kollégák” neveit, akiket Esterházy emleget, vagy akiknek valamilyen okból terjedelmesebb dolgozatot szentel. Irodalmi ízlésének fő irányai ismertek korábbról is — Ottlik, Bulgakov, Kosztolányi, Csehov, Csáth, Rilke, Nemes Nagy Ágnes stb.; mellettük marginali'ter a többiek tucatjai. Amilyen szép — majdnem azt mondtam, gyanút keltőén tudatos — arányokkal szerepelnek e névsorban az újak és a régiek (Pázmány!), a magyarok és a nem magyarok, oly feltűnő, áhogy .elvonja magát kortársalitól. Az egy Nádas Páter mellett Tan- dori, Lengyel Péter, Szőcs Géza, Tolnai Ottó meg szegény Hajnóczy Péter a jellegadó név, a műbírálók közül Balassa Péter meg Bojtár Endre. Üjabb ok ez is, hogy néhányan „finoman fölhúzzák az orrukat”. Jóllehet főleg — bár bizonyára nem kizárólagosan — annak a tünete, hogy Esterházy indulását, modorát, stílusát, szemléletmódját, az író karakterisztikumát tekintve, nemigen köthető egyetlen kortársi csoportozathoz sem. Megjegyzendő, hogy a „finoman ...” kezdetű mondat szabad idézet, az író magáról mondja, ha nem egészen fenntartás nélküli kritikát olvas valamelyik művéről. Hetykeség ez persze, nem könnyíti meg a jószándékú pályatársi műbíráló dolgát — de még ezzel is hajlamos vagyok torz irodalmi közállapotaink számláját megterhelni.

Irodalmi tárgyú (?!), vallomásos „függőségű”, ars poétikaként értelmezhető szövegei között vannak mesteri darabok. Hibáztathatatlan, invenciózus, végig azonos hőfokon tartott műdarabök. Ezekben ia leíró és az ítélkező, a konstruktív és a rekonstruáló, a mesélő és az axiomatikus elemek, az olvasót beszélgetőtársul fogadó és ennek a viszonynak a hitelességét gracilisen meggyanúsító gesztusok lebilincselően arányosak és megszerkesztettek. Ilyenek a Móriczról, a Petőfiről, a Kosztolányiról, az Ottlikról, a Csáthról szóló írások. Ezekben minden többértelműség, tonális hullám egy irányba sodor: az elismerés is, a bírálat is, a szeretet is, az elhatárolás is. Kijelentve, kérdve, óhajtva, felszólítva és — kiáltva.

Velük szemben inkább jellemezhetők enigmatikusaknak azok a nagyobb szövegek, amelyekben saját műveit kommentálja. legfőképpen a Csokonai Lili-könyvről szóló — (re)konstruált? — műhelynapló. Két dolog nagyon élesen kiviláglik belőle: Esterházy alkotómódszere és a könyv üggyé válásának a története. Másfelől továbbra is rejtve maradt — talán nemcsak előttem — a regény poétikájának alapvonása (és annak motivációja): a történet és a nyelv példátlanul radikális elkülönítése; vala1120