Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 12. szám - Alexa Károly: A preparált hattyúpreparátor (tanulmány)

Esterházy sugalmazott én-képének fő elemei a siker és a magabiztosság. Életének és művészetének akármelyik szegmentumába enged bepillantást, azt akarja, hogy ezt lássuk, ilyennek tűnjék az, aki beszél. Akik kevésbé rokonszenveznek vele, akik rugalmatlanokká váltak az ilyenfajta alakoskodáshoz, azt nem mérlegelik eléggé, hogy egyrészt ez a póz milyen új irodalmi minőséget, formaszerkezetet segített önmaga legitimációjához, másrészt azt nem, hogy hol van ez a sikeres és magabiztos személyiség. Mert Esterházy erről is beszél. Nem teheti meg, hogy ne beszéljen, hiszen történeteket ír. Ha tehát a fásultabb, nehezebben érvényesülő pályatárs azon óg-móg (idézet!), hogy valakinek „minden sikerül”, a családi élete harmonikus és teljes, hogy (Magyarországon!) van kiadója, hogy otthonos az európai kulinaritások között, szabadon röpköd Amerikába és vissza, meccset nézni Görögországba, hogy némi (magyar mértékű) világhír emelgeti a nevét, hogy minden könyvéről tanulmányokat írnak „mértékadó” skriblerek (ezek mindig ironikusam vagy a dolog természetes voltának kijáró sZikársággal említett elemék Esterházymál), akkor érdemes jobban a képek mellé és .mögé nézni. Hol is volt és van az a család, miféle kiadó az az „én kiadóm”, mi ma Európa, mit ér a mai magyar kritika ... (Mindazonáltal tekintetbe veendő, figyelmen kívül hagyhatatlan érzékenységek artikulálódnak ebben az ógásban-mógásban. Nemcsak ma — Magyarországon mindig.)

Ha szabad folytatni ezt a gyanús színvonalú gondolatmenetet, amely különben sem képzeli magáról, hogy abszolút igazságokat tud megfogalmazni, hadd ne hallgassam el egy ponton a magam kételyét, vagy — jó — stilisztikai fenntartását sem. Tudjuk, hogy a magyar irodalmi közvélemény sok mindent nem bír elviselni. Már — mondjuk — Kazinczyék óta, amióta egyáltalán van (ha van). Nem szereti, ha a felsőbbség dönti el, mit olvashat, mit nem, számontartja és nehezményezi íróinál a radikalizmus hiányát stb. A legkevésbé azt tudja elviselni, iha egy jó író sikeres író is egyben — olyannyira nem tipikus státus ez a magyar irodalomtörténetben; s különösen azóta vagyunk bizalmatlanok, amióta azt kell tapasztalnunk, hogy életünk mind átfogóbban és mélyebben államosíttatik. Sikeren nem(csak) a pénz értendő, nem(csak) az igényes életforma lehetősége, nem (csak) az eladott könyvpéldányok magas száma, nem (csak) a tömegkommunikációban való részvétel. A népszerűség folyamatos és olajozott jelenlét a társadalmi és kulturális közbeszédben. Ma — államosított és lintézményesített életünkben — az a nagy kérdés, thogy a sikeres és jó író .lehet-e valamennyiire nem-állami író .is egyben. Nem úgy értve, .hogy netán mi- nisteriumi ágens, hazátlan bitang, muszkavezető. Esterházy közismert és ambivalens viszonya Mikszáth-hoz nagy valószínűséggel ara utal, hogy magamagának is feldolgozandó probléma ez, mint lehetőség, vagy tény, vagy híresztelés. De talán a nem-rebellis vagy másként-kurucos Arany János iránti vonzalma is ide köthető. (S megint író meg a kor viszonya! Az utóbbi egy-kát évtizedben klasszikusaink közül a legmeglepőbb reneszánsza éppen ennek a két írónak volt.)

A dilemma persze világos és feloldhatatlan. Ilyen viszonyok között is irodalmi értéket kell termelni. Az értékeknek nyilvánossá kell válótok, s lehetőleg minél gyorsabban ott, és akkor, ahol a nyilvánosság tulajdonjoga nem az enyém. S jószerivel még azt is csak sejteni engedik, hogy kié. (E tekintetben felettébb tanulságos a Csokonai Lili-könyv megjelentetésének története.) Azaz — ld.: Fuharosok — combjaink kényszerűen szótvetendők, de élvezkedni közben, azt nem? „Jó kiadóm” csak úgy lehet, ha ő/az is kimondhatja rám: „én jó szerzőm”. Esterházy eme írásainak nagy részében „simfolja” az irodalompolitikát, kitartóan, tárgyszerűen, de kedvesen, nem mindent fölemlegetve, kicsit a félmúltra és önmaga eseteire hangolva. Radikalizmusát nem itt — hanem magasabban vagy mélyebben — kell keresnünk. Hajlamos szidalmazni intézkedéseket, igazán nem létező lapok nagyon is virulens szerkesztőit. Mar amelyiket. Mert van köztük olyan, akit szívből-színből (ki tudja) partnerül vá- laszt/használ. (Élet és Irodalom.) Mondván — többek között — róla, hogy ismeri vagy tizenöt éve, miközben „föl-le vitte az Isten a dolgát”. Megjegyezném, merő puriz- musból, hogy Istent talán nem .kellett volna belekeverni ebbe a történetbe, s azt is, hogy — tudomásom szerint — az emlegetettnek lefelé nemigen ment a dolga. Azt hogy odafönt miket csinált — tudjuk.

1118