Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 12. szám - Alexa Károly: A preparált hattyúpreparátor (tanulmány)

de még kevésbé Eckermann János Péter. Esterházy korábban, írói pályája hattyúfehér kezdetein rideg barátságossággal elutasított minden felkérést, megbízatást, kívülről jövő — intézményes — ihletet. Nagyon figyelemre méltó — kedves nyegleséggel színezett — az az eszmefuttatás, amivel álláspontjának megváltoztatásáról tudósít, amellyel beavat (vagy beavatni látszik) abba, hogy írói szerepe hajlik az ön- korrekcióra. Ebben az önideologizáló szövegben — az előszóban — kétfajta szuverenitás szembesítődik, s bár mindkettő időhöz kötött, egyaránt és egyformán érvényesnek hiheti önmagát. Értelmezhetjük relativizálódásnak is ezt — s akkor újra az írói személyiséghez, a plasztikusan megmintázott szerephez jutunk el. Ahhoz a dilemmához, hogy ki is az, aki ilyen behízelgően, de gyanús fegyelmezettséggel fra- ternizál az olvasóval.

Az olyasféle könyvekhez, mint A kitömött hattyú, azzal a várakozással fogunk neki, hogy ad-e valamit a szépirodalomhoz (itt: a „bevezetésekhez”). Valami magyarázatot, s abban újat, megvilágosítót. Elárul-e valamit az író az életéről, megtudunk-e valami többet műveltsége szerkezetéről, ezen belül: ányalja-e azt a képet, amit irodalmi ízléséről, mintáiról, tanulmányairól korábbi könyvei körvonalaztak (vagyis: látni engedtek), miként vélekedik nemzetről és családról, hitet tesz-e politikai elvek és jelenségek mellett vagy ellen. Az alkotói életrajz iránti elementáris olvasói kíváncsiságot hiba volna félvállról venni vagy megvetni. Nálunk — hagyományosan — követelmény a mű és az élet azonosíthatósága, főleg bizonyos politikai elvek és morális igényesség mentén és tekintetében. Fontos terepe ez az alkotáslélektannak is, köztudott. De a biográfiai ismeretek iránti igényt főként azért nem mosolyoghatjuk meg fölényesen, mert azok életére vagyunk kíváncsiak, akik valamilyen területen komoly teljesítményt hoztak létre, amivel észrevehetően vagy észrevehetetlenül, de mindeniképpn hozzájárultak a világ megváltoztatásához. Tehát ész és környezet viszonya (minden biográfia alapeleme) reprezentatív. Tagadásaival és állításaival egyaránt — akár metaforikusán — jellemzi a kort, az uralkodó mentalitást. A jelentős személyiségek mindig sorsképletek, ezért hasznos tudnunk, hogy milyen terrénumok dominálnak a személyiségükben, milyen döntéseiknek a szerkezete és motivációja, érzelem és indulat, szellem és intellektus, ösztön és műveltség miféle proporciója eredményezhet számontartandó tetteket és/vagy műveket. Ezt az elemi olvasói érdeklődést Esterházy Péter maga is provokálta. Korábbi műveiben folyamatosan kibeszélt (vagy: beszélt ki) magánéleti eseményeket, sőt intimitásokat. Ám mivel a szóló én mindig bizonytalan, tudatosan és többszörösen elbizonytalanított volt, magánéletére vonatkozó információit valójában semmi sem igazolta. Futballozott-e valóban, vannak-e gyermekei, olvasta-e Goethét, meg mindazokat a százakat, akiket idéz, evett-e valójában rántott borjúlábat, neve felvett név-e — és így tovább. Ettől a könyvtől az olvasó bízvást várhat őszinteséget (ez egy ilyen „műfaj”) a szó eredeti értelmében. És elemi vallomásigényünkhöz — bátorítást. Nos, az eredmény: igen is, nem is.

Vallomásos passzusok, önéletrajzi futamok, hitvalló mondatok, ítélkező gesztusok szép számmal vannak ebben a könyvben. Ám a modalitás forrása továbbra is, itt is az a szemérmes dölyf, büszke bizonytalanság, amely valakit arra késztet, hogy kívülről nézze önmagát. Stilisztikája az elidegenültség skizofréniájából fejük, mely otthonosságot követel a tudott otthontalanságban. Rendkívül önös, módfelettien alanyiak ezek a szövegek — de éppen abban, hogy permanensen megkérdőjelezik ezt a szót: én. A személyiség szétbontása kontrollált és kontrolláló én-re, a tudatosított én felemelése az egzisztáló én fölé — korjelenség, a léttelen valóság realitássá nyilvánítása. Mindig egy mű-nyi pillanatra, s akarnok (Mikszáth!) módon. Esterházy minden írásában virtuális „engedményekkel” szembesített kortünet. Grammatikájának minden domináns tulajdonsága itt fut össze. A stabilnak látszó — időben és térben kontrollálható — én-it úgy szünteti meg pl., hogy .mondatonként, bekezdésenként váltogatja a kijelentő és a feltételes módot. Vagy a jelenből a múltba, a múltból jelenbe csap át. Vagy túl nyilvánvaló szeszélyességgel kever össze biografikus hitellel gyanúsítható mozzanatokat. De a legfőbb tünet: ugyanarról az alakról szólva, hol belülről beszél (én), hol kívülről szemlélve (ő). Kitárulkozás: igen is, nem is. Gyónás: igen is, nem is. ön (mű) magyarázat: igen is, nem is.

1117