Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 12. szám - Alexa Károly: A preparált hattyúpreparátor (tanulmány)

/

önmagára, mint eddigi szövegre, hogy elfogadjuk: csak az (tarthat lépést vele, aki... Aki mindig tudja: miről van szó. A szó miről van. Ezáltal beavatódunk valami nagyon fontosba. Ha kiemeljük fejünket Esterházy szövegeiből, jó ha tudatosítjuk: egyáltalán nem természetes „elvárás” ez, és főleg nem szokásos. A magyar írók — általában — megtört, tehát szerény emberek. Mégis elfogadjuk mint valamiféle beszélgetés szükségszerű minimumát. Nem ingyen, persze. A mai olvasó — s itt jöhetnek újfent egy Esterházy-idézet a mai íróról — ilyen meg olyan: kiégett és csoda- váró, cinikus és érzelemgazdag, reménykedően borúlátó és pesszimistán bizakodó, a mai olvasó elvárja, hogy igazán belevonják a Beszélgetésbe, elvárja, hogy elhitessék vele, ő is benne van a dologban — a mese róla szól, s mintha ő maga is mesélne. S az Esterházy-féle történetmondás teljes arzenálja evégett az illúzió végett olyan, amilyen. Szüntelenül közel enged magához (azaz a szavaihoz), de közben távolságot is tart, elhiteti, hogy vele beszélgetünk, miközberi állandóan azon morfondírozik, hogy ki is beszél vajon ott, ahol azt hisszük, ő áll. Bizonyára ez a lebegő nyelvi konszenzus az oka annak; hogy egyetlen mai írótól sem szivárgott be annyi „szöveg” az irodalmi köznyelvbe (annak a dumálás-szintű rétegébe), mint tőle. Nem a klasszikus szállóigék formulázottságával, ítéletes kerekdedségével, axiomatikus igazságaival hatol be az olvasó beszédmódjába, hanem kicsit megemelt, macskakörmök közé tett, köznyelviesnek látszó fragmentumokkal. „Fűzfa”, „édes úr”, „aránytalan” ... Nem ő találta kii ezeket, valamelyikét, úgy lehet, Shakespeare Vilmos, de ha mondjuk: rá gondolva mondjuk. Az idézet így lesz személyes beszéd, s így élet. önkelletés, nyíltszíni riszálódás (elnézést!) — nagyon finom arányérzékkel, stílussal, mozgáskultúrával, rafinériával. Behízelgő hang, de a hitelességét csak mi magunk — akik nem vagyunk az író — szavatolhatjuk. Elhisszük, hogy szavatolhatunk Valamit. S ami amögött van: igazi érzelmek és értékek állítása azzal, azáltal, hogy szüntelenül hárítja ezeket az értékeket és érzelmeket, mint korunkban lehetetlen irrealitást — valaminő fájdalmas radikalizmussal, valamiféle önvérző kíméletlenséggel. Mert: „Nincs ennek tere.” És ezzel — így együtt — mintha szüntelenül azt mondaná sugalmazólag: tőletek is függ, Hölgyek és Urak, hogy mégis legyenek értékek, érzelmek. Legyen tér, és mi abban benne. Vagy rajta.

Nem Esterházy művéről beszélek, mint lehetséges esztétikai (leírások és minősítések anyagáról, de nem is Esterházy Péterről, az író személyéről, akit magam sem ismerhetek. (Noha vagy másfél évtizede elég jó — mondjuk: ikordiális — viszonyban vagyunk egymással, enyhe ripőkséggel mondva: úgy baráti és familialiter, mint kor- és pályatársilag.) Hanem iáiról, ami e kettő között van. Azaz arról, hogy ez a könyv mi, mit jelent, miként funkcionál(hat).

A kitömött hattyút egy villanásnyi ideig ildomos úgy is néznünk, mint írói esz- szégyűjteményt. Az irodalomról — tehát az életről való írói beszédet, mely — az egyszerűség kedvéért fogalmazva így — érzéki módon értelmez jelenségeket: fogalmakat, eszméket, műtárgyakat, az író önmagát stb. Gzadagodik e könyv által a magyar szépirodalmi esszé, amely ugyan mindig erős volt, már Aranytól, Keménytől kezdve, de amely pár éve lappangani látszott, s inkább csak zsumálműfa jakban (pl. interjú) emlékezett régi önmagára. Irodalom és élet (ezen belül: politika) összébbszorulásának jele Csoóri és Csurka nemzetféltő és demokráciáért perlő elmélkedéssorozata, részben ilyen Mészöly Miklós folyamatosan művelt esszéirodalma; Czakó Gábor evangéliumi publicisztikát ír, Nádas Péter fájdalmasan szép és a végsőkig következetes létértelmezéseket. Ezek a legújabb, s legfontosabb fejlemények, ezekhez társul most Esterházy könyve is, amely tipológiailag leginkább Mészöly esszégyűjteményeire hasonlít — ott tapasztalhatni ilyen bátorságot a műfaj individualizálására, a (nem létező) formai határok átlépésére.

Esterházy itteni írásainak túlnyomó része alkalmi szöveg, a szó legköznapibb (ld.: alkalmazott grafika pl.) értelmében, tsfhát mem a goethei jelentés szerint. Goethének az „alkalmi versről” Eokermannhoz intézett híres szavaiból legfeljtebb ennyi illik ide: „Küldje be őket zseb könyveknek, folyóiratoknak; de sohase engedelmeskedjen idegen követelményeknek, hanem mindig a saját feje után menjen.” Az utóbbi tanács persze fölösleges intelem Esterházynak, aki úgy nem Goethe János Farkas,

1116