Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 2. szám - Baka István: A korinthoszi menyasszony (szomorújáték)
ze'tt... Pedig ébren volt; később megmondta. LÁNY És kinevetett? VENDÉG Nem, de én nagyon restelltem magam. És ezért hittem el majdnem, hogy veled is csak álom volt. Pedig megnéztem reggel a lepedőt. Ugye, milyen nevetséges? LÁNY Egyáltalán nem. Én is szorongtam, hogy megvetsz az ügyetlenségemért. Én téged nagyon is határozottnak éreztelek. VENDÉG Mert az is voltam. Magam se értem. Melletted felszabadultam, te tettél engem férfivá. És nemcsak a szerelemben ... Elhatároztam: visszatérek a fővárosba. És folytatom. Ha kell, egyedül ... Mert most csak szánalmas dezer- tőr vagyok. Otthagytam a társaimat a bajban, megfutottam a harc elől. Ök pedig, akik vállalták, talán már mind halottak ... Ó, istenem, csak most értettem meg, ki vagyok én. Hitvány szökevény, gyáva féreg. Nem vagyak méltó a szerelmedre. (Viszolyogtató önsajnálattal zokog a Lány vállán) LÁNY (gyöngéden és szomorúan) Ne vádold magad! Csak az értelmetlen áldozat elől menekültél. Épp elég vér folyt már. Én nem tartalak gyávának. Nyugodj meg! Majd visszatérsz, ha ismét értelme lesz... VENDÉG (gyanakodva) Nem gúnyolódsz rajtam? Valóban elfogadsz ilyennek? LÁNY (még szomorúbban) Milyennek? Számomra te vagy a legbátrabb, legokosabb, legszebb férfi a világon. És szeretsz engem ... mindennek ellenére. Nekem ez elég. VENDÉG Igen, szeretlek. Nagyon szeretlek. Ákkor is szeretnélek, ha nem az volnál, akinek mondod magad. LÁNY Ki más lennék? VENDÉG Kísértet, élő halott. (Rögtön megbánja, amit mondott) Ne haragudj! Megint ostoba voltam. LÁNY Nem baj. Csak szeress! Kérlek, szeress engem! Rajtad kívül nincs senkim, akire ránézhetnék; a te szerelmed, a te ölelésed éltet egyedül. Hajnalban vissza kell térnem a tömlöcbe ... VENDÉG (szenvedélyesen) Én letépem a zárát. LÁNY Nem lehet, tudod jól. Még nem. Egyelőre titkold tovább, hogy tudsz rólam! És maradj itt, amíg csak lehetséges! VENDÉG Soha többé nem megyek el innen. "LÁNY Nem, nem, tudom, hogy menekülnöd kell. Csak meginogtam. És nekem is csak ez az éj adatott, meg talán még a következő. VENDÉG Miért? Hiszen velem jöhetnél. Menjünk el együtt! LÁNY Nem, ez lehetetlen. VENDÉG De miért? Mi tart itt téged? Ebben a házban az állaténál is rosszabb sorod van. LÁNY Ne kérdezz semmit! Csak szeress, szeress! VENDÉG Holnap elindulunk. Velem jössz! LÁNY ölelj magadhoz! És ne sürgess! VENDÉG Velem jössz? LÁNY Nem lehet... nem tudom. Talán. Adj időt! És most ne kérdezz tovább! ölelj, mert hamarosan el kell mennem! (ölelkeznek. Kint ismét az eső: kétség- beesett szárnycsapásokkal verdes az ablaküvegen.) 6. JELENET A temetés utáni nap reggele. Hajnalra kitisztult az ég; a nagyszoba hatalmas szárnyasablaka. szikrázik a napsütéstől. A helyiség egyébként sem áraszt olyan gyászos hangulatot, mint az előző napon: a beömlő napfényben tisztán csillognak a tárgyak: az Anya korán kelt, és kitakarított ... Az Anya a Vendéggel ül a reggelihez terített asztalnál; ezúttal a Kamasz terítéke érintetlen. A Vendég kiegyensúlyozott, szinte boldog, bár időnként elkomorul és szigorú, megrovó pillantást vet az asszonyra. Az ebből semmit sem vesz észre, — igaz, a fiatalember mindig idejében elkapja a tekintetét. Az Anya vonásaiból is eltűnt a feszültség, egész lényéből fesztelen maga- biztosság sugárzik. Olykor ő is a Vendégre pillant; érezhetően örömet talál a jelenlétében. Az asszony jó étvággyal eszik, és elégedetten látja, hogy most a fiatalember sem csak turkál az ételben. 110
