Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 12. szám - Pete György: A diaszpóra mindenese (Beszélgetés Szépfalusi Istvánnal)
Ehhez az is szükséges lenne, ha e munka a külügyi-belügyi szférából egyre inkább átkerülne a kulturális és tudományos szférába. A legszívesebben .talán honismereti szféráról beszélnék. A .hungarológiát, ahogyan legalábbis Bécsben, a filológiai találkozón értelmezték, túl szűknek tartom. Gazdasági szféráról meg imlkáhb nem beszednék, ez velejárója a rendezésnek. Ezzel kapcsolatban llenne egy gondolatom. Nemrég a Magyarságkutató Intézetben tartott előadásomban idéztem Grósz Károlynak azt a kijelentését, hogy a nem rentábilis magyar üzemek ezentúl aligha számíthatnak a kormány gyámkodására. Ügy vélem, ennek a gyámkodásnak a megszűnése érinteni fogja a Magyarok Világszövetsége eddigi gyámkodását élvező külföldi magyar egyesületek egy részét is. Hiszen ez amúgy is a va'lutakeret terhére megy. Főleg távolabbi országokban. Nagyon remélem, hogy ezen a téren a jövőben komoly, „hivatalos” nyitásra számíthatunk, s a dogmatikusok helyét egyre inkább átveszik a népszolgálatosok. Ilyenek mindenütt vannak, csak sokszor háttérbe szorították őket. A funkcionáriusok, a „hivatalos”/íhiivatásos kapcsolattartók. Mi a véleménye az ÉS-ben zajló vitáról, ami A nyugati magyar irodalom története című Béládi—Pomogáts—Rónay könyv kapcsán bontakozott ki nemrégiben? Sajnálom. ? Ez a válasz. Közhely, hogy az osztrák—magyar viszony nagyon jó, példaértékű. Főleg a vízumkényszer megszüntetése és a világútlevél bevezetése hozott jelentős változásokat. Mit jelent ez a fejlemény az ausztriai magyarok szempontjából? A könyvében írottakhoz képest teremt-e valamiféle új helyzetet? A kérdésből arra következtetek, most visszatérünk Ausztriára. Nem is kell megtennünk nagy utat, hiszen ezt a beszélgetést az Életünk szerkesztőségében folytatjuk, Szombathelyen, 16 fcm-re a határtól. Szociográfiámhoz a felmérést 1970—74-ben végeztem, utána fektettem az anyagot. A felmérés befejezése után történt változásokat a kézirat nyomdába adásának idejéig, vagyis 1979. október 15-dg követtem figyelemmel. Ahhoz képest igen nagy változások mentek végbe, itt is, ott ás. A leglényegesebbnek a légkör javulását tartom. Nyugatról keletre és viszont szabadabban és gyakrabban közlekedhetnek az emberek. Ismerek ausztriai magyarokat — a burgenlandiakról nem beszélek —, akik évente húszszor, harmincszor, negyvenszer utaznak Magyarországra. Egyre inkább olyan mértékben, ahogy ezt kb. jó két évtizede a jugoszláviai magyarok tehetik. Kifelé, befelé egyaránt. Ez több családban életfonmaváitozáshoz vezetett. Miben nyilvánul ez meg? A nyolcvanas évek elejétől Ausztria keleti tartományaiból a magyarok növekvő számban látogatták haza. Ennek következtében az asszimilációs irányba tartó integrációs folyamat lelassult, sőt gyakran disszimilációba csapott át. Főleg munkásrétegekből származóknál figyelhettük ezt meg. Osztrák állampolgárságuk ellenére de facto Ausztriában élő magyarországi vendégmunkásokká váltak azok, akik a hétvégeket sűrűn töltik szülőfalujukban, főleg ha az nyugat-magyarországi. Ezek az ausztriai magyarok egyre inkább otthon építkeznek, s csak hétfőtől péntek délig laknak munkahelyük lakásán. Ma már, a hetvenes évek felméréseit pontosítva, úgy vélem, hogy az ausztriai magyarok kb. 95%-a egészen természetesnek tartja „hazautazása” lehetőségét. En1109
