Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 12. szám - Pete György: A diaszpóra mindenese (Beszélgetés Szépfalusi Istvánnal)
/ Magyarországon jó ideje többen megjelenünk, recenzeálnak minket. Tehát köztudott, hogy vagyunk, élünk és dolgozunk. Azt hiszem, nagyon ikis tapintattal elkerülhetők lehetnének ezek a felesleges bosszúságok. Gondolom, nem sok újat mondtam. Hirtelenjében ezek iaz általánosságok jutottak eszembe. Hogyan ítéli meg a nyugati magyar irodalom megismertetésének folyamatában a folyóiratok munkásságát? Mi az, amit ön szerint tehetnének, de nem tesznek? Az irodalmi életnek sohasem, vált hasznára ha túlzottan szervezeti kerethez kötődött. Sokat vitáztunk a hetvenes évek elején, mennyiben szabad a romániai magyar írók meghívását központosítanunk. Elvetettük a gondolatat, ezzel a meghívottakat megkíméltük a konspiráció vádjától, senki sem vádolhatta a Bornemisza Péter Társaságot, hogy gyámkodik a meghívottakon. Ettől függetlenül azonban elképzelhetőnek tartanék a folyóiratok között valamilyenfajta stratégiai szerepvállalást. Ahogyan vannak társvárosok Európában, elképzelhető lenne, hogy lennének hazai és nyugati magyar „társfolyóiratok”, honi folyóiratok patronálhatnának nyugati magyar irodalmi központokat (társaságokat, kiadókat), s azok munkásságát kritikaáliag figyelemmel követhetnék. A kritika amúgyis a nyugati magyar irodalom egyik nagy, ha nem a legnagyobb hiányossága. Albert Pál, Határ Győző és Hanák Tibor szintű irodalmi kritikusunk, akik állandóan vállalják is ezt a munkakört, csak nagyon kevés van. Pedig ez lenne az érettség jele. Az utódállamok folyóiratait is felvállalhatnák így, megfelelő hangsúllyal hazai folyóiratok, természetszerűleg semminemű kizárólagosságra nem gondolok. A romániai magyar írók — folyóiratokról már nem ibeszáihetünk — munkásságának ismertetése, írásainak közlése nyilván valamennyi folyóirat elemi kötelessége. Felmerült a gondoláit, hogy az 1995-ös, Budapesten és Bécsben esetleg megrendezendő világkiállításhoz kapcsolódva, s egyúttal a honfoglalás 1100. évfordulójára emlékezve, meg kellene rendezni az első magyar világtalálkozót. Mi erről a véleménye? Elvben üdvözlöm. De mindig idegenkedtem a jól hangzó, nagy keblemre-magyar összefogásoktól. Hihetetlenül nagy és magaisszintű diplomáciai készséget tételez fel ennek az előkészítése. Talán előbb az egyes országokban kellene ehhez megváltoztatni a magyar szervezeti, ,képviseleti” rendszert, nehogy egyetlen csoport is kimaradjon. Alig hiszem, hogy megengedhetnénk magunknak ezt a luxust. A magam részéről nem 'tudók elképzelni egy ilyen találkozót az utódállamok magyarságának a nép által választott kép viselői .nélkül. Van-e erre lehetőség? Aztán: eljutottunk-e már Odáig, hogy egy ilyen találkozót valóban az ország, és ne .az egyik viagy másik szervezet rendezzen? Aggódom, hogy ha ez kellő hazai, tehát belső diplomáciával nem oldható meg, nehéz lesz sokakat, sokszínűeket, sokféléi összehozni, mondjuk „majdnem” — legyünk szerények — a fél világból. Azt hiszem, nálunk már most is érzékelhető, hogy a kapcsolattartásban egyre inkább érvényesül a nyitottság. És természetesen a megújulás folyamatában kialakulnak majd az együttműködés új formái is. Ezt alapvetően nekünk kell megszervezni. Mindig a helyi rendezőké a munka terhe, ez természetes. De talán nem ártana a „keleti” és a „nyugati” rendezés sajátos gyakorlatát figyelembe venni, egyeztetni. 1108
