Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 2. szám - Baka István: A korinthoszi menyasszony (szomorújáték)
VENDÉG Csak úgy kicsúszott a számon. Beszéljen még róla! ANYA Ha el tud képzelni engem húsz évvel fiatalabbnak, persze karcsúbbnak, kívánatosabbnak ... habár sok férfinak ma is jobban tetszem, mint ő... kicsit vézna volt, kicsit vérszegény, különösen, amikor már látszott rajta, hogy beteg ... Hanem ahogy járt az utcán! Büszkén, fölemelt fejjel, nem nézve senki emberfiára; a csípője mégis olyan édesen ringott, a hegyes kis mellei olyan kihívóan szegeződtek a szembejövőkre, hogy a férfiak, mintha villám sújtotta volna őket, megálltak és bámulták, nem tudták a szemüket levenni róla ... Az anya váratlanul kiperdül a szoba közepére, és lányát utánozva, magakelle- tően járkálni kezd a fiatalember előtt... Hirtelen elszégyelli magát, visszamegy a helyére, és az asztalra borulva sírni kezd. A Vendég tétova mozdulatot tesz, hogy vigasztalóan megsimogassa, de az utolsó pillanatban visszarántja a kezét. Nem az asszony öntudatlan felkínálkozása, hanem a szavai és mozdulatai által felidézett kép riasztja meg. VENDÉG (sután) Nyugodjon meg, kérem! Ne sírjon! Bármilyen nehéz, hozzá kell szokni a gondolathoz, hogy ő már nincs többé... Különös, de ahogy leírta, olyan érzésem támadt, mintha már láttam volna valahol. A hosszú, szőke haj, a zöld szempár ... (Óvatosan) Tegnap éjjel álmomban ugyanilyen lánnyal találkoztam. ANYA (lassan felemeli fejét, a Vendégre mered) Akit reggel emlegetett. VENDÉG (visszakozna, de már nem teheti) Igen akit említettem. Igaz, csak álmodtam. De vajon nem lehetséges-e, hogy bár élő valójában sohasem láttam, álmomban mégis ő, Korintha jelent meg előttem! ANYA (felugrik) Várjon? Mutatok róla fényképeket. Beszalad a szobájába, és egy halom fényképpel tér vissza. Odaül a Vendég mellé, és elkezdi válogatni a képeket. Közben több ízben is — mintegy véletlenül — megérinti a fiatalembert. ANYA Ezek a legkorábbiak: itt még csecsemő, két vagy három hónapos, már nem emlékszem ... Ezen már kétéves, nagy masnival a hajában ... Azon meg öt; az öccsét ringatja. Ugye, milyen komoly a kis arcocskája? ... Ezt nézze, ezen már iskolás lány, — nézze azokat a pi- paszárlábakat a fehér harisnyában!... Persze, ezek a képek nem érdekesek a maga számára... Lássuk csak! Nem, ezt még meg kell mutatnom: ilyen volt első áldozáskor. Igaz, eléggé elmosódott, de azért jól látszik rajta, mennyivel szebb, fejlettebb, mint a vele egykorúak ... Istenem, azok közül sokan már férjhez mentek, gyereket szültek, ő meg, szegénykém, kint fekszik a hideg, sáros temetőben, és sohasem láthatjuk többé ... (Zokogva borul a Vendég vállára) VENDÉG (az Anya haját simogatva, tekintetét szégyellösen a fényképre fordítja. Ám ekkor a halom tetején megpillant egy képet, és rémülten löki el magától az asszonyt) És ez? Ez a kép mikor készült? ANYA (sértődötten elhúzódva) Nem olyan régen, úgy két hónapja. Az a ruha van rajta, amiben eltemettük. VENDÉG Ez biztosain ő? Nem a barátnője vagy... a húga? ANYA De furcsákat beszél megint! (Megpróbálja tréfával enyhíteni a köztük támadt feszültséget) Mintha nem Korintha vőlegénye volna! És egyszer már tisztáztuk, hogy nincs és nem is volt lánytestvére. VENDÉG (a legmélyebb zavarban) Ne haragudjon az otrombaságomért!... Az álmom, az zavart meg ... olyan plasztikus volt. Az arc, ia ruha... még az anyajegy is. (Feláll) Ne haragudjon, rettenetesen fáradt vagyok, felmegyek aludni. ANYA (meghökkent és picit csalódott) Jól van, menjen csak! Az ágya mellé odakészítettem egy üveg vörösbort, hátha megszomjazik az éjszaka. VENDÉG Köszönöm. (Elindul a lépcső felé; mielőtt rálépne, megáll, visszafordul) Köszönök mindent. Remélem, nem leszek sokáig a terhére. Jó éjszakát, asz- szonyom! (Felmegy) Az Anya nem válaszol; idegesen össze- söpri a fényképeket, eloltja a lámpát, és bemegy a szobájába. 107
