Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 12. szám - SZABÓ ZOLTÁN EMLÉKEZETE - Pomogáts Béla: Reformer a történelem sodrásában (Szabó Zoltán magyarországi évtizede) (tanulmány)

Keresztury Dezső és Boldizsár Ivan társaságában indult útnak egy dunai gőzösön, hogy megismerje a Vaskapun túl rejtőző Dél-Keiet-Európát: ennek az utazásnak a nyomán született Németh László nevezetes Magyarok Romániában című útibeszámolója (majd félévszázad múltán Boldizsár Iván Utazás a Regátban és Erdélyben 1935-ben című visszaemlékezése). A négy utazó Giur- giu kikötőjéig hajón, onnan Bukarestbe, majd Konstancába vonaton tette meg az utat, innen Németh, Keresztury és Boldizsár Erdélybe, Szabó Zoltán pedig Várnába, Isztamouiba és a kisázsiai Üszküdarba utazott tovább. Hazatérve ő is úti jegyzetekben számolt be tapasztalatairól, elsősorban arról, hogy a Balkán öntudatra ébredt népei miként keresik helyüket a két világháború közötti Európában, s milyenek lehetnek ennek a felgyorsuló dél-keiec-európai fejlődésnek a távlatai.

A másik útirajz: az 1940-ben megjelent Összeomlás a francia „harmadik köztársaság” váratlan bukásáról számol be közvetlen tapasztalatok nyomán. A régi Európától búcsúzik, attól a szellemi kontinenstől, amelyet, úgy tetszik, véglegesen elsodort a mindinkább kibontakozó háború: „Búcsúzzunk hát Vén Európa, szép öreg földrész, melynek ízei édesek, mint az aszú boroké. Búcsúzzunk csendesen és túlságos meghatottság nélkül, mim. férfiakhoz illik ilyenkor, éjfél felé az őszben, mikor már hideg szelek fújnaK észak és nyugat felől.” Napló jegyzetek sorozatában - tehát kronologikus rendben — ad képet a Wehrmacht támadásának fenyegetettségében élő francia főváros köznapi életéről és néphangulatáról, a franciák önvígasztaló reményeiről, majd a francia hadsereg összeroppanásáról, az altalános és fejvesztett menekülésről, majd azokról a korántsem nyugiadmas napokról, melyeket a Riviérán töltötrt. Végső szavait mégsem az összeomlás okozta kiábrándulás hatja át, ellenkezőleg, a francia szellemiség életerejéről tesz tanúságot, amihez nem kicsiny bátorság kellett azokban a hónapokban, amikor a német nácizmus győzelmi mámorától megigézett hazai közvélemény harsány kárörömmel figyelte a francia demokrácia vereségét. Ebben a nehéz pillanatban, midőn csak kevesen bíztak abban, hogy a fasizmus hadigépezete egyszer majd alulmarad a nagy európai küzdelemben, Szabó Zoltán így beszelt: „Összeomlásból jöttem, nem Franciaország összeomlásából persze, hanem egy korszak összeomlásából. A franciákat történelmük legmélyebb pillanatában láttam, távol a dicsőségtől és közel a nyomorúsághoz. Mit vallhatok ezután, hogy a katasztrófa szenvedő részeséből a kisded Svájc határán hazám szemlélődő és bíráló fia lettem? (...) A szellem embere úgy állt meg a kultúra Franciaországa előtt, mint a paraszt nyárban a búzaföld előtt, amely nagy termést hozott. Európa magyarja megnézte, hogy mit adott Európa franciája a Közös földrészneK. Láttam, hogy a Katasztrófában a francia ember ember maradt, a nép nép maradt. Hiszem ebből, hogy a katasztrófa után a francia művészet művészet marad. A franciákban én csak akkor csalódnék, ha csaták vesztése feletti keserűségükben maguk akarnák szétverni azt a belső erőt és hagyományt, mely a francia Szépet és Igazságot teremtette. (...) Hiszek abban, hogy a francia Szépben és Igazságban nem kell »csalódnunk« majd. S ha tudtuk eddig, tudnunk kell ezután is: ha Franciaország nem adna többé oltóágat, Európa fái keserűbb gyümölcsöt teremnének.”

1078