Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 12. szám - Ágh István: Gyertyagyújtogató (regényrészlet)

lóra való . . . Minden egész Helyei jobbágy köteles a maga földes Urának hétben egy Napot Nap-keltétől Nap-Nyugodtig (abban számlatván Munkára való Menetelét és vissza Jövetelét, s az Etetésnek és Itatásnak időit). Szántáskor mindétig négy vonyós marhával s maga szekerével szolgálni .Az adózás egy forint esztendőnként. Minden egész telkes gazda köteles az uraságnak évenként két csirkét, két kappant, tizenkét tojást, egy icce kifőzött vajat adni.

Nagy Ferenc szépapám féltelkesnek számított 1814-ben, 16 és fél holdat mutat az összeírás négyszögölben, mely szerint 1000 öl házhely, 1100 öl rét, 1200 öl káposztás, 1300 öl szántó számít egy holdnak. Házhelye és káposztása 1069, rétje 3544, a Hunyor patakra sásosodva; szántója 14 232 négyszögöl a Kuruttyói, a Horgas, a Temetői, a Szentkúti, a Gólya, a Cserkeri, a Turási, a Xertattyai dűlőn. Említettem, hét gyerekéből Ferenc és Miklós maradt a földhöz. Ükapám, Ferenc, szintén féltelkes jobbágy 1341-ben 12 hold szántón, 3 és fél hold réten huszonhat nap marhás- vagy ötvenkét nap gyalogrobottal, évi egy forint adóval, két nap fahordással-összerakással, három nap fonással megterhelve. Majd ez a föld lesz dédapámé az úrbéri terhek eltörlése idején.

A Ferenc-úrbéresek közül csak dédapámat villantja föl az emlékezet: bognár, föltalálta a szórórostát, népfölkelő volt, Kismartonig űzte az ellenséget 1848 őszén. A többiek arctalan megnevezettek, fehér vászongatyában, szürke szűrben, fekete kalpagban, lógó bajuszosan. A történelem felszínén többet tudok papjukról, tanítójukról. 1754; Bárson János iskolamester jó erkölcsű, elégedett vele Basai László plébános úr és a nép, már tizenöt éve törődik a 137 gyónóköteles leikével, s az 50 kiskorúval, a 187 felsőiszkázival, de akik állva hallgatják a misét, ha néhány padot számlál a püspöki vizitátor, orgonát nem hallgathatnak, orgona nincs, bár aranyozott ezüst szentségtartó, aranyozott kehely ragyog rájuk. Talán szívesen rakja az új templomtornyot első Nagy Ferenc is, de csak az ifjú Ferenc mondhatná meg, csattant-e arcán Bárson János pofonja, ha a fából épült iskolát látogatta egyáltalán, ö ahhoz a parókiához hordta a követ 1779-ben, melyből én is hordtam a misebort, s az elégedett magánosság erődjének képzeltem, amíg pincéjébe nem bújtunk a második világháború utolsó éjszakáján. Többet mondhatna Lavrencsics János tanítóról, mint hogy harminc éves, ismeri a szertartásokat, mégis a plébános segít neki, amíg jobb nincs, bár a tanításhoz elegendő a tudománya.

Semmi hír Vak Bottyán somlai kurucairól. Először ükanyám hangját hallom: „Kati, Maii. gyertek elő! Elmentek a franciák.” Napóleon katonái elől a kutakba bújtak, mert a kutaknak akkora öble volt, hogy még a szekér is megfordulhatott benne. Valóban, környékünkön a magyarok megütköztek a franciákkal, a Marcal mocsaraiba szorították őket Karakónál, Dabrókánál 1809. június 11-én, három nappal a győri csatavesztés előtt. A néphit Napóleont is erre véli járni, pedig csak mostohafia csatázott itt, az itáliai alkirály. Ükanyám huszonhét éves ekkor, a rövidéletű Katalinnal viselésen hallhatta a kútból a fönti becsapó csalogatót. Vagy a történelmi mélyből? Ahol nem törte olyan árulkodóan a nyelv: „Kati, Mári, gyertek elő! Elmentek a törökök.”

Az a kerékagy-csináláshoz való óriás fúró, kihullván dédapám kezéből, évtizedeken át lógott fölöslegesen a kamra szerszámfalán a bognármesterség cégérévé jelképesedve, vakrozsdásan, tompán, porosán, pókhálósán. De alatta működött az egyidős gyalupad, ha satucsavarja elszuvasodni látszott, újat esztergáltak helyébe, míg állta az időt a vastag, márványossá keményedő tölgylap. Nem lophatták ki az ablakon, mikor anyám utolsónak hagyta el a házat. Kerestem azt a fúrót a rosszvasas fiókban, melyeket ki tudja, milyen bútorból

1068