Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 11. szám - Határ Győző: Két könyvről - Jánosy István: Élmények és emlékezések; Mészöly Miklós: Sutting ezredes tündöklése (kritika)
je közé szorított apróbb írások nem remekművek egytől-egyig; csak nem logikusan sodródtak mellé a két kisregénynek, hiszen az egyik álmatag-ikegyeletes emlékezés művészbarátokról, akik egy jobb hazába költöztek immár; a másik; tárcanovella, helyesebben portré egy olyan nyugdíjas úrról, aki futó ismeretség csupán egy idegen fővárosban s afféle pillanatfelvétel, amely makacsul megmarad az író kortikális retináján — és így tovább. A második megszorítás: túlnyomórészt nosztalgiás remeklések ezek, a nosztalgia felsőfoka; a nosztalgia oly tömény párlata, arai már-már orvosi kezelésnek is tekinthető, elegendő dózisnak arra, hogy enyhítse, elviselhetővé szelídítse a modern élet traumáit, a „hajtást”, a tolongást-könyöklést, a fenyegetettséget, szürkeséget. Tegyük hozzá harmadikul, hogy ez nem is akármilyen — hanem különleges minőségi nosztailgia, amely a közép-európai sors kölöncét, a bele- - t születettséget, ia vérben megsűrűsödő történelmet külön teiszi s ezzel, minit lényeges ingredienssei a világszerte érvényesülő és mindenütt ismerős nosztalgia-divatot egy magasabbrendű, nemességi nosztalgia rangjára emeli. Mészöly Miklós életművének neveltjei, követői, szakértői és hatalmas tábora van; olvasótábora már nemcsak hozzánevelődött, hanem rákapott írásaira, akár a kokós vagy a ikábszeres s nem is csoda, hiszen imákonya olyan tömény, hogy egyik ismertetője könyvének, Németh Gábor az Élet és Irodalom április 1-jei számában közreadott, Az elérhetetlen közelében c. recenziójában Szinbádot emlegeti és Krúdy szellemének és irályának varázslatos felidézését — íme a „Crescenciának” ajánlott Suiting ezredes tündöklése c. kisregényből egy szövegpróba: „Ablakuk előtt rendhagyó módon hullani kezdett a hó, a csókák kiszagatták a vendégszoba balkonján szellőző párnacihákat. Crescence most is rézsűt hevert a brokáton, a park pázsitján egy szürke és fekete hátas legelt, a két kedvenc. Ilyen a tél, Ezredesem. Ilyen a tavasz, Crescence. Mondják, hogy van olyan éhség, mint az előre megevett kenyér, de akkor se fájjon ez, hiszen egymással beszélünk, s az ilyesmi úgyis csak minden ötezer évben sikerül. Mégis úgy érzem, hogy minden oldalról szél fúj, és ismeretlen aggodalom száll- ja meg a lelkemet. Hát — ha úgy veszi, Drágám, hogy Isten kényelmes fogalom... Igen — egyszer elhatároztam álmomban, hogy megváltozom, kötni tanulok. Egy örökéteftű harisnyát akartaim kötni, de sarkot nem tudtam csinálná, bele se kezdtem, így imiindig csak a szárát költöttem, a harisnyám meg egyre osak nyúlt...” Még a tipografizálása — még a szövegelképzelése is őt idézd, Mindnyájunk Mesterét (Anatole France-szal majdnem azt mondtam, Mindnyájunk Atyját) — Krúdy Gyulát, „Szinbádot”, mert nemcsak a felemlegetett földrajzi helyek, nyelvi ódonkodások, merengő révületek, reminiszcenciák, a megújhodásos nemzeti romantika, a kuliná- riák és a bennük való megfürdekezés a hasonló, nemcsak az évődés szereknesdije, nemcsak az önmagáért vailó búnborongás — hanem még valami: a közvetlenség. A szöveg fülközelsége, a meghitt közvetlenség. Negyedikül — hogy ezzel is közelebb jussunk Mészöly Miklós írásművészetének kvintesszenciájához — maga a nyelv. Nem szöveg szalad a szemünk előtt: miaiga a nyelv a megszólaló — melynek mintegy rálátunk ősforrására; az író hieratikus, papi személy, a nyelv felszentelt kusz- tódiusa; a tájszavak zuhatagával elbűvöl, elbájol, elkápráztat, nyelvszerelme ránkragad s mindját a maga pártjára állít. Ötödik körülhatárolásul hadd álljon itt az eseményözön megragadásának sajátos .mészölyi optikája. Mintha nem tudna a tárgyakra ráfókuszolni s a körvonalakat szántszándékkal homályos, elmosódott bizonytalanságban hagyja, csak hogy — ezen az áron — mennél itágabbra igazítsa a látómezőt: ez az ő optikája. A még-meg-nem-történt események véghetetlen kombinatorikája megszédíti; rengetegségének látványától szinte nem is szívesen szabadul, pedig le kell mondani róla, mihelyt valarai bekövetkezik s történeti lamibivalenciája mindenestül megszűnik: múlttá rögződött, nem mozdítható. A Kortárs áprilisi számában, A lelassult létezés c. recenziójában Csuhái István hosszan elemzi Mészöly Miklós írásművészetének ezt a komponensét, éspedig a Bolond utazás c. kisregényről szólva, amely a kötetben a második: „Ha a korábbi műveket egy rendkívül racionális, pontos és szenvtelen stílus jellemezte ... akkor a nyolcvanas évek munkáiban már a megbocsátás érezhetőbb: az emberi esendőségéknek az eddigieknél érzelmesebb, személyesebb bemutatása, feljegyzése’: visszavétel, exodus a hűvösebb, 1054
