Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 11. szám - Határ Győző: Két könyvről - Jánosy István: Élmények és emlékezések; Mészöly Miklós: Sutting ezredes tündöklése (kritika)
tárgyi'lagosabb racionalitásból.” Mint írja a Bolond utazás egy szemelvénye az újvidéki Hídban 1978-ban, más formában megjelent, s hogy az író 'többször átforgatta- ótdalgozta anyagát, az abból is kiderül, hogy az írás végén ez áll: „Hvar, 1977 — Kisoroszi, 1986”. Maga Mészöly amit mond róla, márm-it munkamódszeréről, az igen releváns — ha lehet egy magzat kihordását a rideg „munkamódszer” szóval jelölni, Csuhái István idézi abból az interjúból, amelyet a hatvanas Mészöly Miklós adott Alexa Károlynak és a Jelenkor 1981. januári számában jelent meg: „Ne várdd, hogy a témájáról konkrétabban ... az mindig nehezen megy nekem-. Közben derül ki, különben is, legalábbis nálam. (...) A végső kibontakozás is csak annyira szokott világos lenni menet közben, mint a holnapi nap — igazában eldöntetlen addig, míg föl nem virrad az az utolsó húsz-harminc oldal...” Ugyanere világít rá az is, amit az író, a Bolond utazásról — és annak hosszú, 9 éves gesztációjáról elmondott a Könyvvilágnak adott nyilatkozatában: „Egy felfordulásos vonatutazás története Somogybán, a főszereplője egy harctérről éppen hazatért fiatalember. És se az útnak, se Somogynak, se az éjszakának nem akar vége szakadni. De ezen a vanatúton minden lényeges lejátszódik, a születéstől a halálig, gyilkosságig. S ami -közel-távol látható, egy vérből éppen kimosakodott ország, egy lehetséges jövő, amit ők fognak csinálni, de még nem tudják, hogyan, és hogyan fog sikerülni. Némi öniróniával és komolytalanul hozzá tehetném: talán azárt akadtam el vele, mert én már tudom?” Az én megérzésem szerint soha komolyabban nem beszélt, mint ezúttal, az eleveszabadkozó Mészöly Miklós, ö ugyanis azoknak az íróknak egyike (és munkamódszerükben is ez a közös) — akik dicséretes, egészséges önzéssel csak akkor hajlandók valamit végigírni, -ha maguk is örömüket lelik benne, s ezzel megtalálják mintegy a maguk „olvasói” számítását. Egyfelől nem tudnak lemondani a meglepetés izgalmáról — s ugyan már miért is mondanának le? csupán azért, mert ők írják s így már — elméletben — előre tudják? Másfelől nehezen mondanak le arról a -látomásról, ami élet és univerzum eseménytengerének szörnyeteg kombinatorikája. Teológiai szóval élve, Mészöly Miklóst (és az alkotáslélektan hozzá hasonló írói eseteit) a történés és a történések minden mozzanata IN POTENCIÁM, lazaz ,,-lehet- ségben” érdekli- és izgatja, az események torlása, mikor még kaotikus kombinatorikájuk nyitva áll; nem pedig maga az esemény IN ACTU, azaz „ténylegességben”, amikor már befejezett tényekkel, rendőri hírekkel, hantokkal, fejfákkal, egyre hűlő tüzekkel, mindegyre sárguló krónikákkal állunk szemben. Last -but not least, utoljára, de nem utolsó sorban, hadd adjam hozá a magamét is, hogy miért tartom Mészöly Miklós öntörvényű íróművészetét páratlannak a magyar irodalomban. Ö az, par excellence, nőtársai közt, aki az irodalom fajlagos eszközeivel él, azzal és csakis az irodaiam specifikus eszközeivel operál; zeneisége, fes-tőisége, a társmű vészetekből átvett képletes és komplementer eszközei mellékesek és elhanyagolhatók amellett, ahogyan szövege a maga éltető közegében él; szövege a nyelv igazságával és erejénél fogva érvényesül. Se polgárpukkasztás, se más kérészéletű, olcsó misztifikáció nem csábítja: mindig igaz monétával és csengő aranyakban törleszt s fizet, mint a katonatiszt. (Szépirodalmi, 1987) 1055
