Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 11. szám - Határ Győző: Két könyvről - Jánosy István: Élmények és emlékezések; Mészöly Miklós: Sutting ezredes tündöklése (kritika)
HATÁR GYŐZŐ Két könyvről JANOSY ISTVÁN: ÉLMÉNYEK ES EMLÉKEZÉSEK Jánosy István új kötetének címe önmagyarázatos; jelenti a megélit élményeket csakúgy, mint az olvasói, a fordítói élményeket; az életpálya emlékeit csakúgy, mint az irodalmár maradandó, sorsdöntő olvasmányemlékeit. Helyenként már-már az az érzésünk, hatalmas olvasónapló ez a könyv, amelyet maga a költő olvas fel, neki- nekilendülve, duruzsolva, könyvekkel, fóLiánsokkal tapétázott műhelyében. A kötet, az utolsó interjút leszámítva, 21 tanulmányt tartalmaz; az Előszó maga .amolyan visszatekintés az életpályára; s jóllehet ebben, a közepetáján azt írja: „1954-ben abbahagytam a tanítást; ezóta műfordítással foglalkozom”, szerénységből teszi, hiszen mindnyájan tudjuk, Jánosy István a mai magyar .líra egyik legjelesebb formaművésze — s kellett is ez a mesterségbeli tudás ahhoz, hogy valaki belevágjon a világirodalom remekeibe. Ezek egyike-másika elrettentő remekmű, hol azért, mert szent jellegű s mint pl. a Rámájana vagy a Mahábhárata, India egy-egy szentkönyve, a Bibliával azonos jellegű, rangú és jelentőségű, hol azért, mert valóságos betűóceán, mint pl. Lukianosz, Platon vagy Milton; egyik-másik oly ijesztő .monumentum, hogy áitköltéséhez egy élet sem elegendő. És még ha nem is az egészet fordította, a Rámájana meg a Mahábhárata sorainak ezrei hosszas elő-stúdiumokac igényelnek és Jánosy István nem volt rest, hogy klasszika-filológiai nyugati tudásával felvértezve és már nem is olyan fiatalon, nekiálljon a szanszkrit tanulmányozásának; ez olyan felfedezés volt a számára, hogy — mint írja — nem is áll szándékában, hogy abbahagyja. A fordítói élmény, amely óhatatlanul belevetette az indiai bölcselet fősodrába, olyan erős volt, hogy nagyot fordított világlátásán, ismeretanyagával filozófiai és emberi látóhatára kitágult. Jánosy István példája fényes bizonyítéka annak, amit magam is életelvemmé tettem: ne higyj kézikönyveknek — kompendiumoknak, ne higyj a másodkézből kapott értesüléseknek: mindig te magad vedd elő az eredeti művet — a mások értelmezései megbízhatatlanok. Így esett aztán, hogy amit Jánosy István élete legnagyobb szellemi kalandjának nevez: éppen mert az eredetit (tanulmányozta nagy fordítói beleéléssel, egy tigrisugréssal beérte az angolszász klasszika-filológia és Platon-kutatás mai új eredményeit. Nem mintha a módszer — a szövegek szakadatlan újraértelmezése — nem lett volna sokévszázados; hiszen hosszú évszázadokon keresztül ezt rohamozta mindenki, a fiatalkori és az öregkori dialógusok egybevetését; és maga is csodálkozva állapítja meg, mintegy visszhangozva a nagy angol idealista metafizikus filozófus, Francis Herbert Bradley dictumát, miszerint évszázadok óta a nyugati filozófia alig egyéb, mint egy végetnemérő Platon-kommentár. De korunk Platon-kutatásának nagy felfedezése egyfelől az, hogy öregkorára Platon eltávolodott az ideák tanától, mintha belecsöppent volna a kételkedés férge saját dédelgetett elméletébe; és — másfelől — hogy milyen sokat köszönhet Püthagorásznak, egyebek közt mindjárt magát a .lélekelméletet; majdnem azt mondhatnánk: Platon Püthiagorász örököse. Maga Jánosy István erről így ír: „Platón műveinek (tanulmányozása alapján arra döbbentem rá, hogy az ún. objektív idealizmus, amit 2400 év óta Plafonnak tulajdonítanak (magasztalnak vagy cáfolnak), csak az irodalmilag legértékesebb középkorszakára érvényes, vagyis a Phaidon, Phaidrosz, Lakoma és az Állam című dialógusaira, és ezekre is csak megközelítőleg; a későbbi Parmenidészben maga Platon mutatja ki ideatanának önellentmondásait, és a még későbbi dialógusokban új és új irányba orientálódik: a Timaioszban a püthagoreusok felé, a VII. levélben pedig szinte már megelőlegezi Arisztotelész logikáját”. De Platon-tanulmányai további meglepetése1052
