Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 2. szám - Baka István: A korinthoszi menyasszony (szomorújáték)
főbelövés járna. Csak tagja voltam egy diákbizottságnak, aláírtam néhány ostoba kiáltványt... azt is többedmagammal. Lehet, hogy egész könnyen megúszom. Kapok néhány hónapot... LÁNY Nem, nem, mindenképpen el kell menned, veszélyes lenne itt időznöd. Én tudom, hogy azok nem ismernek bocsánatot. Anyámhoz járt egy százados. Előtte titkolta, de az öcsémnek elárulta: mindenkit kivégeznek, akinek a legkisebb köze is volt a lázadáshoz. VENDÉG Mindegy! Inkább haljak meg a közeledben, mint hogy biztonságban éljek, de tőled elszakítva. LÁNY (könnyű sóhajjal) Ha engedek neked, továbbmész? VENDÉG Az enyém lennél, és cserébe azt kívánod, hogy hagyjalak el? LÁNY Nem örökre. Visszajössz, amint lehetséges lesz. (Szomorúan) Várni foglak. VENDÉG Visszajövök. Amint lehet, azonnal. (Magához szorítja a Lányt) LÁNY Várj még! Húzd be a függönyt; nem akarom, hogy a hold lássa! VENDÉG (teljesíti a kérést, s újra átöleli a Lányt) Nagyon kívánlak! LÁNY Várj még! Vigyázz, ne maradjon nyoma annak, hogy itt voltam. A lepedőt ... majd tüntesd el! A szekrényben találsz tisztát. Ha nem tudsz továbbutazni, holnap éjjel ismét meglátogatlak. De napközben ne keress, és nehogy elszóld magad! A nevemet se szabad kiejtened! VENDÉG Hiszen nem is tudom, hogy hívnak. LÁNY Korinthának. De felejtsd el. VENDÉG Szeretlek, Korin thai LÁNY (váratlan szenvedéllyel) ölelj, ölelj; mindjárt ránk virrad! 3. JELENET A nagyszoba. Borús délelőtt: a széles ablakon beeső szürke fény alig oldja fel a hodályszerű helyiség éjszakát őrző sötétjét. A most még avittabbnak tetsző berendezési tárgyakból vigasztalan sivárság árad. A falióra fél tizenegyet mutat. Az Anya, a gyászruhája elé kötött virágmintás kötényben, az asztalt takarítja. Tálcába rakja a használt tányérokat, evőeszközöket, összesöpri a kenyérmorzsát. A Vendég terítékéhez nem nyúl; a fiatalember még nem jött le reggelizni. Az asszony éppen kifelé indulna, amikor a bejárati ajtó felől erőteljes kopogtatás hallatszik. ANYA (emelt hangon) Te vagy az, fiam? Nem vittél kulcsot? Hallgatózik. Mivel nem kap választ, letépi magáról a kötényt, az egyik székre dobja, és kimegy ajtót nyitni. Dühös sietséggel tér vissza a szobába; egy nála öt-hat évvel fiatalabb, kissé erőltetetten katonás mozgású, tiszti egyenruhás férfi követi. Az asszony megáll a szoba közepén, szembefordul a férfival, aki riadtan torpan meg a küszöbön. ANYA (hidegen) Mit óhajt a százados úr? Bocsásson meg, nem érek rá, még rengeteg dolgom van a temetésig. SZÁZADOS (bátortalanul beljebb lép) Mióta urazol te engem? Néhány napja még a keresztnevemen szólítottál, a becenevekről nem is beszélve ... Különben pedig azért jöttem, hogy minden sértődést, haragot félretéve felajánljam segítségemet a téged ért szerencsétlenségben. Ha bármire szükséged lenne ... Az asszony elutasító kézmozdulattal válaszol. A Százados úgy tesz, mintha ezt nem vette-volna észre: még közelebb lép hozzá. Az Anya az asztalig hátrál. SZÁZADOS És, természetesen, szeretném kifejezni mélységes együttérzésemet... (A ravatalra sandít) Szegény, kicsi Ko- rintha... ANYA Ne ízetlenkedj! A lányom utált téged. SZÁZADOS De te nem. Épp ellenkezőleg. (Megpróbálja átkarolni az asszonyt, de az kitér előle) ANYA Amíg ki nem ismertelek. Amíg rá nem jöttem, mit művelsz azokkal a szerencsétlenekkel. SZÁZADOS (felcsattan) Lehet, hogy azoknak a „szerencsétleneknek” tíz év múlva emlékművet fognak állítani, engem meg félrelöknek, mint a kifacsart citromot. De ha én, meg a hozzám hasonló „szadista barmok” nem fogtuk volna le a kezüket, még az a kevés is elveszne ebből a nyomorult országból, amit a háború meghagyott. (Dühösen fújtat) 102
