Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 11. szám - Kelemen András: A moldvai magyarok antropológiája (tanulmány)

tőek). Különösen fájdalmas — témánk szempontjából iis — a székelyek vizsgálatának súlyos elégtelensége. Esettünkben az embertani felmérések döntő történelmi kérdések megválaszolásában segíthetnének. Hadd emlékeztessek arra, hogy a székelyek eredete milyen késhegyig menő történész-vitákat eredményezett eddig is (csak fel- sorolás-szerűen említve: csatlakozott boílgár-ftörök nép, elsőfoglaílásbeli magyarság, határőrszolgálatra összetelepíltett keveréklakosság — sőt néhány jelenbekacsintó kóros ötlet szerint: elmagyarosodött dákoromán). A hiány érzékelhető volt korábban is; így a kolozsvári egyetem antropológus professzora, Malán (Mihály megkísérelte ennek az adósságnak valamelyes törlesztését. 1941-zen a Bukovinából Bácskába áttelepített székelyeknél végzett embertani vizsgálatokat, majd 1942/43-ban az Erdélyi Tudományos Intézet és a Mediohemia gyár igazgatóságának támogatásával az udvarhelyszéki Szentegyházason, valamint Gsíkcsomortánban és Csíkpálfalván folytatta jelentőségében túl nem becsülhető munkáját. A székelyek talán még emlékeznek arra a fura emberre, aki kettőskereszt-alakú antropométer rúddal járta a házakat és először majdnem megverték — térítőúton levő román pópának vélvén. (Bizalmatlanságukat a Székelyföldön frissen építtetett görögkeleti templomok táplálták.)

A keservesen gyűlő tudományos anyag azonban sosem került közlésre. A világháború utáni felkorbácsolt szenvedélyek elbátortalanították a kutatókat, hiszen az egész antropológia gyanús színbe keveredett a fasiszta „fajelmélet” hatása alatt. A többé-kevésbé botcsinálta antropológusnak, Méhely Lajosnak, a jobboldali politikát kiszolgáló tevékenysége rossz fényt vetett az igazi magyar antropológiára is, bár ez sosem hódolt be a politikai indíttatású áltudománynak. Így azután Malán professzor — aki később a debreceni egyetemen folytatta munkásságát — csak töredékeket tudott közölni vizsgálati eredményeiből, s halálával vizsgálati lapjai elveszni látszottak a lakásán felhalmozódott tudományos hagyaték körüli hercehurcában. Akármilyen furcsa, de igaz, hogy a nemzeti értéknek számító anyag hangtalanul süllyedt az érdektelenség homályába.

Ilyeténképpen egyáltalán nincs semmi csodálatos abban, hogy a moldvai magyarokról sincs közölt embertani anyag, vagy pontosabban: amit Moldváról a román kutatók közölték, abban nincs különválasztva az ottani magyar lakosság. Személyes tapasztalatból állíthatom, hogy azon a területen bármilyen magyarságtudománnyal kapcsolatos kutatómunka a hatóságok éber ellenállásába ütközik. Erősödőben van ugyanis az a propaganda, mely szerint a moldvai csángók eredetüket tekintve romának. Nem kell nagy találékonyság ahhoz, hogy meglássuk: a hangoztatott eredet = a nekik szánt végzet. Érdekes módon épp a nemrég (1981) a romániai Kriterien kiadónál megjelent Kós—Szentimrei—Nagy-féle Moldvai csángó népművészet c. kötet ad szemléletes képet e magyar lakosságról. Akarva-akaratlan Szűcs Jenő szavai jutnak eszembe a történetírás fonákságáról: „Képzeljünk el olyan fizikát, amelynek fogalmai Budapesten, Bukarestben, Prágában, továbbá Moszkvában, Párizsban és Londonban stb. mások és mások! Beszéd csak ott lehetséges, ahol azonos és általánosan elfogadott jelrendszer van.”

Megkísérlem tehát a nem túl bőséges romániai embertani adatokkal összevetni tapasztalataimat, amelyeket részben Moldvában, részben a Magyarországra települt moldvai csángók vizsgálatával szereztem.

Románia lakosságára jellemző az átlagosan 168 cm körüli testmagasság. (Az adatok a továbbiakban a férfilakosságra vonatkoznak.) A népességekkel foglalkozó embertani tudományág nagy gondot fordít a fej és az arc jellegeire. A köznapi tapasztalatból is érthető ez, hiszen embertársainkat leginkább arcukról ismerjük fel. Néhány alapszámat a legtöbb közlemény tartalmaz; sajnos, a nehezen mérhető, de jól ábrázolható — ún. leíró — jellegekkel kevesebbet törődnek a kutatók. Nos, a koponya legnagyobb szélességének és élőiről hátra mórt hosszának hányadosából alakult jelző az egyiik leggyakrabban közölt adat. Ez a cephal-index, vagy élő lakosság esetén jobb szó ná a „fej-jelző”. Ennek átlaga Romániában 84—85 közé esik, s ez kifejezetten a rövidfejűség fokozatába tartozik. (A rövidfejűség a 86. értékig tart,

1031