Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 2. szám - Baka István: A korinthoszi menyasszony (szomorújáték)
LÁNY (megpróbál szabadulni) Nem, azt nem akarom. VENDÉG Nem is tudod, mire gondolok. LÁNY (vergődve) Eressz! Nem akarok olyan lenni, mint az anyám. VENDÉG (elengedi) Miért, ő milyen?... Bocsáss meg, ezt nem kellett volna megkérdeznem. De én nem is kívánom mindjárt azt. Nem is illene, amikor halott van a házban. LÁNY (az ágy másig végébe húzódik) Igen, halott van a házban. Halott! (ösz- szerázkódik) VENDÉG Nagyon szeretted a nővéredet? LÁNY Nagyon. VENDÉG És ő is téged? LÁNY Engem csak ő szeretett egyedül. VENDÉG Szegénykém! (Óvatosan közeledik hozzá) ö is ilyen szép volt, mint te? LÁNY Nem, ő sokkal szebb volt nálam. Nem volt ilyen sápadt az arca, nem volt ilyen hideg a teste; csupa tűz volt, csupa élet. öt mindenki szerette, tőlem meg irtóztak. VENDÉG Hogy mondhatsz ilyet? Hiszen csodálatosan szép vagy. Nem hiszem, hogy akár a nővéred, akár bárki más versenyezhetett volna véled. Én legalábbis soha ilyen gyönyörű lánnyal nem találkoztam még... (Szünet; majd mintha egy félig elfeledett verset próbálgatna felidézni) Hajad selymes és erős, mint a kötél, amellyel Sámsont az ágyhoz kötözték ... Szemed zöldje a bodzafáé, amely májusi hajnalokon bevilágított a szobámba ... Egymáshoz simuló ajkaid a párhuzamosok boldog találkozása a végtelenben ... Hangod csengő és mélyértelmű, mint az éjféli misére hívó harangszó ... LÁNY (megérzi, hogy a költemény itt végetér, vagy a fiú elfelejtette a folytatást) Ha őt láttad volna, nem így beszélnél. (Félénken) Vagy láttad is talán a ravatalon? VENDÉG Nem, csak messziről. Amúgy sem láthattam volna sokat belőle: kendő volt az arcára terítve. LÁNY (megkönnyebbült sóhajjal) Kendő, igen. VENDÉG De miért? Felétek ez a szokás? LÁNY Igen, ez a szokás. VENDÉG Talán a legyek miatt? LÁNY Talán. Nem tudom... De miért érdekel ez téged annyira? Felkeltettem a kíváncsiságodat iránta? VENDÉG Nem, dehogy. Isten nyugosztalja szegény nővéredet, és Isten bocsássa meg, hogy mi ketten, te meg én, az ő ravatala felett találtunk egymásra. LÁNY (megnyugodva simul ismét a fiú ölelésébe) Ügy érzed? VENDÉG Te nem? LÁNY Nem tudom. VENDÉG De én igen. És nagyon boldog vagyok. Nagyon, nagyon! Soha többé nem fogok elválni tőled. Még a sírba is követlek. LÁNY (megdermed) Ezt nem mondhatod komolyan. VENDÉG Dehogynem. A Lány sírni kezd, egész testét rázza a zokogás. A fiatalember ijedten csitítja. VENDÉG Ne sírj, kedves! Nincs semmi baj. Miért sírsz? LÁNY Mert halott vagyok. VENDÉG Te? A nővéred. Te élsz, itt vagy a karomban. LÁNY Nem, nem. VENDÉG De igen. Élsz és élni fogsz, élni fogunk, te meg én, mi ketten, örök időkre együtt. Reggel megkérem anyádtól a kezedet, és együtt utazunk tovább. LÁNY (ijedten) Nem, csak azt ne! Nem lehet! VENDÉG Miért nem? LÁNY Nagyon szigorú. Nem szabad megtudnia, hogy bejöttem hozzád. Ígérd meg, hogy nem szólsz neki. Majd később. Néhány nap múlva. VENDÉG Megígérem. A Lány hálásan megcsókolja. A Vendég viszonozná a csókot, ám ekkor eszébe villan valami. VENDÉG Csakhogy én nem maradhatok itt soká. Be kell vallanom valamit. Én benne voltam ... részt vettem a felkelésben. A fővárosból menekülök. Át kell jutnom a demarkációs vonalon, mert ha elkapnak ... A társaim talán már nem is élnek ... Tudod mit? Szökjél meg velem! LÁNY (kétségbeesetten rázza a fejét) Én nem mehetek. Nem szabad. VENDÉG Akkor én se mozdulok egy tapodtat sem. Legfeljebb elfognak. Igazából nem is csináltam olyasmit, amiért 101
