Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 11. szám - WEÖRES SÁNDOR KÖSZÖNTÉSE - Varga Imre: A Mester természete prózából (esszé)
Mindezzel vázlatosan azt a szellemi közeget próbáltam jellemezni, amelyben létezve 1968 tavaszán úgy éreztük és gondoltuk, hogy a költészet terén Weöres Sándornak kell tisztelgő tükröket tartanunk, és a kapott kép szerint szabni meg esz- mélkedésünk, törekvésünk egyik jellemő irányát. A költészet elméleti megközelítésében is az értékkeresés, az átfogó, építő tendenciák tapintása vonzott s bár igen sokra tartottuk a többek között Adyhoz visszanyúló Juhász Ferenc költészetét, jobban érdekelt, közelebbi volt Nagy László erkölcsi tartása, aki később azt írta: „Nekem Ady Endre ostora tetszik.” Nagy László is szerepel különben az Eszméletben, az akkor még kötethez nem jutó Marsall Lászlót mutatja be az első számban, akinek versei már akkor is kapcsolódtak Weöreshöz, a „tükrök” között, mint az Eszmélet kiemelt költője, voltaképpen ő is jelen van. Az Eszméletben a többféle stílusirányzat tehát megfért együtt és Weöreshöz is azért fordulhattunk keresésünkben bizalommal, mert műve akkora tágasságot jelzett, hogy fénykörében a hagyomány és az újítás bármilyen összekapcsolása, az avantgarde klasszicizálásánaik bármilyen új hulláma — József Attila után is — lét- rehozhatónak mutatkozott, mert Weöres indító volt és összeterelő, az individualitás és a kollektivitás harmadik évezredi szintézisének, egy alig derengő új emberi mentalitásnak és erkölcsnek az alapozója, az egyetemes és a nemzeti összekapcsolója stb. Befejezésül pedig csak annyit még — a kommentár és dokumentáció eleve adódó határait betartva —, hogy húsz év távlatából visszapillantva és Weöres Sándor óriás-művét érzékelve (mely a huszadik századi magyar költészet legnagyobbjai közé nőtt s alighanem a világirodalomban is egyedülálló) jólesik azt mondani: akármi is történt velünk együtt és külön-külön, jól választottunk akkor, és ma sem irányítanánk tájékozódó tükreinket másképpen. VARGA IMRE A Mester természete prózából i. Szét kejil teríteni lapjaimat. Hadd álljanak itt a szavak, amelyekre előbb-utóbb szükségem lehet. Versekről írná, tüstént vonzza a kérdést: művi dolog-e a művészet? S mit jelent az, hogy művi? Számomra elsősorban a dermedt, mesterkélt és puszta felületekkel hivalkodó dolgok műviek, a' valóságosnak halvány utánzásai, rajtakapott pótlásai. Egy velem beszélő ember, amikor látom rajta, hogy fals: mást mond a szavaival és mást a szemével. Mást a szavai értelme, s mást a hamgszín, gesztusok; valami törést érzek, valami erőlködést, elcsúszást. Egyszerre két ember beszél: s mindkettő végzetesen csonka, ez a kettőség nemhogy kiegészítené egymást, hanem inkább az egyik fél a másik értékét rontja. Ellenben: ami természetes, az gazdag, változatos, s mint az élet, a formák sokaságát kínálja, az egymást kiegészítő, teljesben összeadódó kettősségeket. Ami természetes, az egy: magát mutatja, mondja (de önmagán túl vagy inkább belül azt is éreztetheti, hogy valaminek a burka, anyaga, valaminek a jelképe). 986
