Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 11. szám - WEÖRES SÁNDOR KÖSZÖNTÉSE - Varga Imre: A Mester természete prózából (esszé)

Modern az, .ami érvényes, ami teljes, ami pontos. Meghökkent vagy sem, érthe­tő vagy sem. Ami úgy <viam jelen, hogy másutt nem is .lehetne, s így időnket múlttal, jövővel összeköti. .Nem a tiszavirág életű művecskék, az ötletek hulladékhalmáró! kihajtó különös giz-gazok, legtöbbször csak jellemzőek (korra, alkotóra), de soha­sem töltik be teljesen idejüket. Gyorsan távolodnak tőlünk s válnak láthatatlanná. A modern viszont azt mondja, hogy nincs végleg elmúlt idő. A teljesség, a bonyolult, ellentmondásaiban is nagyszerű szépség becserkészése, kifejezése mindig időszerű. Ami dogma, csak az ész tornája, spekuláció, hideg, maga körül dermedtséget áraszt. Kicsoda a formák művésze? Aki rengeteg formát ismer, használ, tud alakos- kodni, imint ezt a közvélemény is tartja, vagy pedig az a verselő, aki egy formában, ismétlődő jelzőivel képes láttatni a valóság tarkaságát, változatosságát, sokféleségét. Korunkban kevés az egy-formájú költő, ahogy a klasszikusok javét ismerjük; szere­tünk alakoskodmi, játszani. Aki nem szeret, az ás rá van kényszerítve. Szeretjük vál­togatni a jelmezekét, jelezve, hogy az egy valóság ezer ruhába öltözhet. Vízözön (vagy inkább tűzözön) előtti korban élünk. Azok a korszakok, amelyek tudták magukról, hogy alapozók, hogy jövő épülhet rájuk, hogy a művészetük el- bonthatatlan s nem a szemétkupacaik, hulladékhegyeik, megéltek egy formában is. Nézzük csak a nagy eposzokat, a híres görög, kínai költők sorát. Ügy zártak le egy kort, hogy módot adtak a folytatásra, kinyílásra a jövő felé. Modernek voltak. Mi viszont nem tudunk egyetlen formát, amit érdemes volna a jövőre hagyni. Túl sok van, s mind idegen. Legyen a szonett? Az aszklepiadészi strófa? Az ősi nyolcas? A szabad vers? Amelyről, ugye, még a poétikák egy része is elvitatja, hogy igazán köl­tői lenne, hiszen hiányzik belőle a vers „legfontosabb” alkotórésze, a ritmusképlettel is lekottázható kötöttség. Ha valamilyen abszurd kényszer folytán századunkból .egyetlen magyar költőt kellene kiválasztanom, aki mindent megírt (laki klasszikus, avantgarde, szecessziós, szürreális, népi, diákos, érzelmileg gazdag, bölcs), az Weöres Sándor lenne. Lehet, hogy egy kicsit dinamikusabbnak, átlelkesültebbnek, időtállóbbnak, nagyobb látha­tárának sejtetné a magyar költészetet, mintha valami szerencsétlenség folytán csák a háromkötetes irodalmi lexikonunk maradna fönn. Stilizál-e vajon Weöres Sándor? Stílusa mai, korszerű-e vagy pedig az irodalmi félmúlté, ahogy egyik .kritikusa vélte évekkel ezelőtt. Van, többi közt, egy emelke­dett stílusú költő. Majd egy prózai egyszerűséggel beszélő. S van egy közönséges han­gú. Olykor egy-egy versen belül is többféle. Ismerek magyartanárt, aki a „majom büszke billéje”-féle sorok miatt tolta félre verseit. (Hogy ez kit minősít, ezt most ne firtassuk, témánktól messzire vinne.) Másoknak meg túl díszes, túl ékes, túl régies, nagyon érti a szakmát. Szóképei a nyugatasok első nemzedékére emlékeztetik őket, díszítményeit szecessziósaknak, alakzatait (figuráit) irodiaimiasatonak tartják. Me­lyik költő legyen a hiteles? Az emelkedett hangú, a himnuszok, ódák írója vagy a vásári komédiák nyelvén megszólaló? A kettő bontatlanul egy. A stílus mihez kö­tődjön, irodalmi normákhoz-e ? (Weöres folytan újít, meglep), vagy az eredeti egy­szeri személyiséghez-e? (Amikor ez a személyiség annyi hagyományt, stílust, modort, szerepet sajátított el, s adott tovább sajátjaként.) Amelyik stílus az irodalmi külsőd- legességeknek próbál megfelelni, merevvé válik; a jó stílust viszont a benső tar­talmak alakítják, tehát az eredetiség. Weöres is stilizál. Ráadásul olyan korban, amely a stílusok, alkatásök, szerepeik ideje. Az álarcok ugyan változhatnak, de a maszk mögött, minél gyakorlottabb, érettebb, mesteribb az alakító, annál felismer - hetőbb. Az álarc olykor valami régire, elmúltra utaló, de a jövendőre is. Volt mielőtt az arcunkra került, s lesz azután is, ha majd levetjük magunkról, és a kellékes lá­dába dobódik. Weöres szereti a különös mintájú szépen díszített álarcokat; de ezek csak az alak egy részét, igaz, fontos részét takarják, de a szavakat már nem, s a mozdulatokat sem. A stilizált mozdulatok felhívják valamire a figyelmet, jeleznek valamit, utalnak valamire, többek önmaguknál. 987

Next

/
Thumbnails
Contents