Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 11. szám - WEÖRES SÁNDOR KÖSZÖNTÉSE - Radnóti Sándor: Egy igen nagy költő (Születésnapi laudatio) (tanulmány)

ősköltészetnek nem volt szüksége az evidencia fogalmára, hiszen evidens volt anélkül, hogy erről tudott volna, anélkül, hogy ezen spekulált volna” — mondta Hor- ny.ik Miklósnak.

Igen, Weöres kultúrkritikája messzire nyúlik vissza, a „domestique oráng” történetében: „hellén szelm, héber látomás / egymást pocsékul elrontotta / menny-gyümölcs és pokol-tojás / tojt paradicsomos rántotta” (Le Journal). Ha tetszik, Nietzsche: az „európai nihilizmus” — az európai értékek totális átértékelésének szükséglete. Miközben nem felejtendő el egy másik filozófiai vonatkozású versrészlet: „Sej-haj- hacacáré, / ahogy Nietzsche mondja.” (Suite bourlesque — 1931/34). Nem a spekulatív, fogalmi radikalizmus, nem a bölcseleti .mélység mondat ilyeneket Weöressel, hanem egy fundamentális érzés: a tér és az idő végtelenségével szemben az emberi nem és az emberi nemmel szemben az egyén törpesége. Ez az ő híres személytelensége, amely nem ideologikus költői döntés, irányválasztás, a személy zárójelbe tétele, a személyiség absztrahálása, hanem elementáris érzése annak, hogy a saját élet és a nagyság nem olyan fontos dolog. Ennek az érzésnek személyes hitele, sőt ebben a nem lírai jellegű költészetben lírai háttere van. Mottója lehetne a Salve Regina (1960) néhány sora: „De tőlem vedd el külön sorsomat, mihelyt méltó leszek rá: nem kívánom, / elválaszt tőled, kis burokba vet...”

E ,/kis burok” kicsinyítő öntudatának és a hurok elszakításának alapvető következménye van a weöres-i költészet szépségének jellegére, összehasonlításul József Attila kínálkozik. Számomra nyilvánvalónak tűnik kettejük rokonsága a versszépség eredendő természetében, lebegő könnyedségében, a képszerűség rádöbbentő ma- gátólértetődésében, ami talán mindkettejüknél alapja kép és gondolat kivételesen teljes azonosulásának, valamint a versek viszonylag nagy evidenciaértékében, amely nem leplezi, hanem csak játékosain könnyűnek tünteti fel a mesterséget, végül pedig a vershelyzet magyarázatra nem szoruló közvetlenségében. A magyar költészet előtörténetéből sokféle rokonság és hatás között imándketiben Csokonaihoz állnak legközelebb. Szép vers: a jelző most nem az esztétikai érték egyetemes meghatározására szolgál, hanem sajátos minőséget jelent azon belül. Ady, Füst, Illyés vagy Pilinszky verseiből nem ez a konkrétabb értelemben vett szépség az első tapasztalatunk. A ba- bitsi versszépség súlyossága, néhakori nehézkessége és mindenkori kivívott volta éppoly szembeötlő, amint az, hogy Szabó Lőrinc számára költői problémává vált a versszépség, s jól láthatók erőfeszítései, hogy visszavegyen belőle valamit, növelje a disszonanciát. A korai Kosztolányi és Tóth Árpád verseinek szépsége pedig — egy nagyon magas mércén mérve — talán számunkra, mai olvasóink számára vált túlzottá. Ha elfogadjuk, hogy József Attila és Weöres Sándor költészetét ebben az egy tekintetben, a „szépség” tekintetében nívó és jellegzetesség rokonítja, annál feltűnőbbé válik versépítésük különbözősége. Weöres világát telítettnek nevezném, melynek léte, gazdagsága és szépsége — úgy tűnik fel —, függetlenül alkotójától, a költő által teremtett volta hangsúlytalan marad. József Attila telíti versvilágát. Természeti képeiben is hangsúlyos, hogy kinek a szeme látja, kinek a képzelete társítja, ki mondja — a hatás laz egész világ költői tererhtettsége. Az ihlet — mondotta József Attila önmaga szabatos teoretikusaként — „a világ hiányának ténye az exisz- tenciában” (Esztétikai töredékek). A költői feladat egy individuális világlátás megteremtése, mely a közvetlen-egzisztenciálisból kiindulva a szociális és történelmi életvilág hiányait is szimbolikusan megsemmisíti a költői aktusban. E lírai individuum megteremtésének filozófiai-ideológiai előfeltevései vannak. A költés jelentősége a vers elemévé válik. József Attila egyes versei individuálisabbak, mint Weöreséi, a versek önállósága, egyedisége határozottabb. A formális szekvencia ezért kisebb jelentőséget játszik életművében, s az sem lehetne jellemző rá, ami Weöresnél nem ritka — például néhány szimfóniája keletkezett így —, hogy valaha önálló versek egyesültek új kompozícióban. A legtanulságosabbak e tekintetben a töredékek. József Attila kiadásra legtöbbször nem szánt verskezdeményeinek, befejezetlen verseinek, vázlatainak jelentős részét individuális egészként olvassuk. Az, hogy Weöres kiad „ütem-próbákat, vázlatokat, töredékeket”, maga is azok sorozatjellegére

968