Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 11. szám - WEÖRES SÁNDOR KÖSZÖNTÉSE - Radnóti Sándor: Egy igen nagy költő (Születésnapi laudatio) (tanulmány)
gondolat / oly sok jár a toll alatt, / fennkölt eszme-lángverés, / hetven horgú érvelés, / tarka-barka tünemény, / szülemény meg sülemény, / hogy a szédült szók evégett / nem bánnák az ürességet; / ah, de hátha (gond biz’ e’) / valaki még elolvassa / s rám szól academice, / mint a szél a szélkakasra; / inkább kezdem szép mesém; / jobban mondva, kezdeném, / s közben elfütyült fejemből...” Most következik a másfelől. Mindeddig arra tettem erőfeszítéseket, hogy megmutassam, Weöres művészete a modern költészetben kivételképpen nem ideologikus. A költő ismerői ugyanakkor tudnak tanításairól, s a lehető leggyakrabban beszélnek vele kapcsolatban filozófiai költészetről vagy mitikus látásmódról (melynek alapján rekonstruálható volna egy határozott ideológia). Egy régi vitacikkem rövid és semmiképpen sem kielégítő vázlatában (Kritika, 1976/5) még magam is ideologikus költőnek véltem Weöres Sándort. Ma ebben komolyan kételkedem és jellegzetesen modern félreértésnek gondolom. Valamilyen ideológiai megfelelője azonban ennek az antiideologikus költői karakternek is van, amelyet leírtam, s az alábbiakban ezt próbálom meg végiggondolni. Először is látnunk kell, hogy Weöres művészetében majdnem minden a költészet önfejlődésén, pontosabban belső változásain, belső történetén múlik. Ezt az önfejlődést gyakran tisztán formainak -kell elgondolnunk, nagy fonmaproblémák felbukkanásának és megoldásának, pontosabban megoldássorozatának. A sorozat, a formális szekvencia a költő egyik nagy kifejezésmódja egész életében. Mindegy, hogy e szekvenciák közül nem mind keletkezett is így (bár nagyon sok), hiszen a művészileg meggyőző utólagos elrendezés lehetősége is ugyanarra a költői természetre mutat. Ezért alkothatta meg még életműve nagyszabású, individuális műveiből, „oszlopaiból” is a szimfóniák sorozatát. Mármost a művészeteknek mindig is volt formális önfejlődésük, s nem kevés olyan műalkotást -ismerünk — kivált az ősidőkből —, amelyet -kizárólag formája őrzött meg számunkra. Az is gyakori, hogy a művészi hatást kevésbé a műalkotás tartalmas individualitása, hanem inkább a formasorozatban való kontextusa -kínálja. Igazolásra szoruló problémává ez akkor vált, amikor -a művészet életbeni funkciói elbizonytalanodnak, megszületett a művészet autonómiája és egész modern rendszere, s ezzel a -művészet az „élettől” (a közönséges élettel, a man élettel stb.) való szembenállás, vagy az attól való tökéletes függetlenség princípiumává válhatott. Több mint kétszáz éves történet ez, -amely elkerülhetetlen ideologikus hagyományává lett minden mégoly spontán formai önfejlődésnek. S Weöres spontaneitása minden, csak nem öntudatlan. Igaz, rendkívüli mód rokonszenvezik azokkal a nagy modern -művészekkel, akiknél a szándéktalan -alkotást a tudat zavara segítette, Tivadar festővel, valamint Naconxy-pan megálmodójával, sőt, a Psychében a tübingai toronyszoba Hölderlinjével, de ez -is csak azt igazolja, hogy -az ő -művészi szándék- talansága (azaz csak a művészet belső életére való fi-gy-elmezése) tudatos. S valóban, az egyik -lehetséges tradíció -kulcsalakját említi kezdetben idézett korai versében: a tiszta szépség, -a tiszta költészet mesterét, Stephane -Mallarmét. Aki azt gondolná, hogy a dokumentum túlzottan -korai, azt emlékeztetem a hatvanas évek elejének Mall-armé-fo-rdításaival párhuzamos nagy M-allarmé-reprízére, a Tűzkút-kötet Átváltozások című szonettsorozatár-a. (Részletesen ír erről Kenyeres Zoltán Tündérsíp című Weöres-könyvében.) A „visszahallgatás” Mallarmé „.múlt-századi csínjére” e szonettekben szembetűnő. Mint ahogy máshol, s máskor is ebben a csak e-ről-tetetten korszakolható -életműben, például a káprázatos 1944-es Meghalniban. De már a korai versből nyilvánvaló, hogy a minta követhetetlen: a harc az élettel, ennek pate- tikus akarása, sőt dekadenciája is a múlté. A nagy, tiszta költészet lehetetlenné vált. Mégis, ezt a tradíciót Weöres sohasem vonja vissza. Ennek köszönhetjük a XX. századi magyar költészet legszemérmetlenebbül, leggátlástalanabbul szép verseit. Majdnem azt is ideírtam, hogy a legmesterkéletlenebbül szépek a versei. Némi megfontolás után persze ezt nem tehettem hozzá, hiszen Weöres stílusrétegei között nagyon is jelen van a barokk, manierista, -rokokó, biedermeier mitologizmus mesterkéltsége. De mégsem jogtalan erre is gondolni. Nemcsak azért, mert jelen 966
