Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 11. szám - WEÖRES SÁNDOR KÖSZÖNTÉSE - Radnóti Sándor: Egy igen nagy költő (Születésnapi laudatio) (tanulmány)

tekikel, s ami kivételesen lehetővé teszi, hogy verseiről szólva imár-már ne hasonlatképpen beszéljünk kólónkról, szín- vagy rajzvázlatról, zenei értelemben veti motívumszövésről és zenei műfajok alkotásáról, az ornamentika végtelen raport- járól, szőnyegszövésről, táncról stb., önmagában még egyoldalú. Mert legalább ilyen hasonlatosság fűzi össze Weörest ama régi költőkkel, akik számára még nem volt kényszer és szükség mintegy a semmiből világot teremtve költészetük létének és helyének intellektuális meghatározása és fogalmi igazolása, mert bizonyos nagy világnézeti beállítottságról és művészi formákról való közegyetértésben alkottak. Akiknek művészi terve ném kellett, hogy egyben magára vegye az éppen ilyenfajta művészi alkotás, sőt az egész művészi teremtés legitimálásának terhét is, ami szükségképp ideologikussá tesz minden modern művet (és műértést).

Weöres örököse annak a Novalistól és Hölderlintől Keats-en, iBaudelaire-en és Mallarmén keresztül Traklig, Georgéig, s bizonyos mértékig még Rilkéig is terjedő költői hagyománynak, mely a földi otthontalanság és a költői otthonalapítás ellentétében mozog. Ám azzal, hogy mindkét ellentétes tagot lekicsinyíti, egyszerre kerül e tradíció elé és mögé. Nála még nem érezzük a költészet eszmei legitimálásának patetikus, tragikus vagy Ironikus kényszerét, és már lehetetlennek, sőt mi több, nem is olyan fontosnak tűnik e legitimáció.

Ebből egyfelől a matériának, a költői technének, és a stílusgyakorlatnak olyan önállósulása jön létre, amelytől elszoktunk a legmagasabb nívójú modern költészetben, mert hozzászoktunk ahhoz, hogy az iskolázottságot, a költői mesterséget és a műhelymunkát az egyedi imű közös előfeltételének, méghozzá épp az egyediség érdekében leplezendő előmunkálatának tekintsük, amely önállóan meg nem mutatkozik. Ez nem is jogtalan: verset aránytalanul többen tudnak írni, mint ahányan valóban költők, s az előbbieket az utóbbiaktól ma egy világ, a költő saját világa választja el. Nem vesz le bennünket a 'lábunkról egy kivált csinos sapphói vagy al- kaioszi strófa, a bravúros rímelés, vagy teszem Arany, Füst, Babits, Kassák hangjának eltalált megszólaltatása. Az elő-formáknak és köznyelveknek ez a közkincse azonban oly korláttalanul működik Weöres művészetében, hogy a „közös” variációs és stilizációs gazdagsága válik egyedivé. Nála kivételesen megőrződött a költői műfajok funkcióinak különbözősége. Nemcsak megválasztásuknak hanem megváltozásuknak — így a Psyché regénnyé transzcendálódásának — is súlyos művészi következményei vannak. Továbbá Weöres azon ritka mai költők egyike, akik maradandót tudnak alkotni alkalmi műfajokban is, tréfás és komoly köszöntőkben, sírversekben, stb. Ebben az összefüggésben említendő, hogy Weöres kapcsolódása — többek között — a magyar népköltéshez minden ideologikus kapocsnál összehasonlíthatatlanul erősebb. De valóban csak többek között, mert e költői karakter lényegéhez tartozik, hogy a kapott és szerzett, organikus és alexandriai gazdagságú stílusrétegek között nincs kitüntetett. A stílusrótegek itt kevésbé a stílusok világára utalnak, hanem inkább a szobrász anyagára hasonlítanak: mindig a megfelelőt kell választani. Méginkább a zenei előadás művészetéhez lehetne hasonlítani. Nem a színészéhez, hiszen korántsem szereplíra ez. A Negyedik szimfónia (1948 — eredeti címe, mostani alcíme: Hódolat Arany Jánosnak) valóban úgy hangzik, -mint egy eredeti zenemű modern, tehát önálló művészetté váló interpretatív előadása: mondjuk Gieseking Mozartot játszik, Furtwängler Schubertét vezényel. Persze két költő között szorosan véve nem lehet olyan viszony, mint zeneszerző és muzsikus között: nem az eredeti partitúra szolgál az előadáshoz, hanem egy stílus plasztikus sejtelme. Arany fogalmi költészetéből semmi nem kel életre az hommage tételeiben, e tökéletes Arany-versekben, hanem vagy az előadóművész alapérzületei szólalnak meg ezen a nyelven — 4. tétel: „Fordul az ég maga fenségében, / fordul a föld maga ínségében” —, vagy fenségesen üres eposzrészletet, illetve balladát olvasunk — 1. és 2. tétel —, vagy pedig éppen a szó tartalmi lekötelezettségével szembeni alapvető ellenérzés a tartalom: „De a sok szóból elég: / valamit már, úgy hiszem, / mondanom is illenék; / mert én ugyan felteszem, / hogy a tisztes és kopott / szóknak éden- állapot, / ha görögnek fel-alá s / hasmánt, mint a vízfolyás, / nyűg nekül, — hisz

965