Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 10. szám - Gál Ferenc: Tóth Bálint: Nyiss kaput, angyal! (kritika)
GÁL FERENC Tóth Bálint: Nyiss kaput, angyal! Ha szavakha akarjuk foglalni e könyv viszonyát az életmű eddigi fejezeteihez, készen kapjuk a pontos megfogalmazást: „régi iskolán nevelődtem / ...nem változom, tizenkilenc / évem óta én egy vagyok — / szívelsz barátom, nem szívelsz / mozdíthatatlan, mint a csillagok.” (Ötvenöt éves koromban). Nem kíván magyarázatot, kiegészítést is csak annyit, hogy még e folyamatosságon belül is szokatlanul erős jelen kötetnek, valamint az előző könyvnek a Túl a vesztett kert fáin-nak összetartozása, egymásra utaltsága. Sugallják a Iköíetcímek is, a versek meg is erősítik, hogy e költészetet egyetlen alapvető létállapotnak, illetve az ebből fakadó életérzésnek az állandó továbbgondolása motiválja. Ez a Paradicsomból való kiűzetés és a visszavágyódás, a külvilág negatív jelenségeinek dominanciája és az ellenük való esetleges védekezés mikéntje. A hagyományos értékek helyén támadt vákurn — ez a küzdelem közege a mai ember számára: „így ölt testet aki volt, / s lesz az örök Bíró,” (Himnusz Gyümölcsoltó Boldogasszonyhoz). Tóth Bálintnál a volt és a lesz közül mindig hiányzik a van, ahogy hiányzik a Bíró és minden más mérce is — kivéve az egyes emberét. Ha nincs így — annál rosszabb. Ha mégis felbukkan a van, az már félelmek, sejtelmek tárgyiasult formáit építi koránk: „Most mérget hajt a rét, most ősz van, / feljöttek az Ikrek / s lassan megmérgeződik — Európa.” Ez van. Radnóti gondolatainak időben és térben való érvényessége — tény. Fentiek általános kifejezésénél markánsabb a kötetben az a vonulat, mely Magyarországra, a szőkébb élettérre vonatkoztatja az érzékelt jelenségeket. Ennek egyik kifejezője a kurucos hang, Ady szimbolista ábrázolásmódjával kapcsolódik az olyan versekben, amilyen például A nagy vadkan. A magyarság-versek másik válfaját képviseli a kötet nyiitóverse, a Dunáról fúj a szél: „Én inam a verset féltem a kartól, bármi törékeny, / féltem a kort, s az embert, azt, ki a versre süket. / Mint szél könnyű a dal, de erős is, minit vizek árja, — / hol lesz már ez a kor, s fúj a Dunáról a szél... / Egykor a Rózsafa állt itt. Fúj a Dunáról... a szélben / két emelet magasan jó Magyarink hegedül. / Éltek erős holtak! Élőknél feltolulóbban / buktok az éj küszöbén álmaim árja fölé. / Járjuk az utcákat, tánc, nóta... De reggel a város, / mint kisöpört kocsma hajdani hajnalokon.” Sok tekintetben jellemző a költemény — formailag és gondolatilag egyaránt. Alkalmas arra, hogy — mint egy prizmával — összegyűjtsük vele a kötet leghangsúlyosabb pontjairól kiinduló sugarakat. A címben jelentkező hiány — a „Hej” indulatszó elhagyása — az egész könyvre érvényes defojtottság émiblémája. Ez az atmoszféra a korábbi kötetektől sem idegen. Lengyel Balázs szavaival, jellemző rájuk egyfajta „édes, könnyűnek tűnő zenében ontott keserű. Valamilyen múltból szakadt magyar sors és életérzés.” A Nyiss kaput angyalban ez a visszafogottság felerősödik, átterjed a magánéletre is. A Túl a vesztett kert fáin Káromkodások a szerelemért című versének képileg is konkretizált erotikus indulata, szenvedélye mára a Szüzek vonulása ciklus érzelmi- lelki rezdüléseket tapintó verseivé higgad. Visszatérve a Dunáról fúj a szélhez, itt is kulcsmotívum a „hol lesz már ez a kor” legyintése, illetve az ezzel szembeszegezett múlt. A jelen kapaszkodóinak hiánya a gyökerek értékét növeli. „Isten újjáteremti a világot.” — mondja Tóth Bálint. „Ha ebben hiszünk, ez ia hit egyenesen felszólít az együttmunkálkodásra, hogy 955
