Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 10. szám - Salamon Konrád: Mozzanatok a népi-urbánus vita történetéből (tanulmány)

ami nagyon szépen hangzik és ami fő, semmi értelme nincs, viszont az ámuló tömeg számára a tautológia erején kétszer olyan radikálisan hat, mintha egyszerűen és hátsó gondolat nélkül demokráciát követelünk. ,Népi’ alapon fordulni a nép ellen — ez a készülő fasizmusok mindennapos bűvészmutatványa.”28

Gáspár Zoltán 1939-ből idézett véleménye tehát a népi demokrácia híveit fasisztáknak minősítette. A népiek — köztük a magát kezdettől marxistának valló Veres Péter — döbbent csalódással vették tudomásul a nézeteiket rosszhiszeműen kiforgató támadásokat, s keresték a magyarázatát annak, hogy a munkásmozgalomban és a polgári radikalizmusban egyaránt jelen lévő urbánus szellemiség miért utasít vissza ideges gyanakvással Imdnden népi megnyilatkozást, különösen a magyarság mibenlétével kapcsolatosakat. S bár e szellemiség képviselői nem csupán zsidó származásúak voltak, mint pl. Gáspár Zoltán, Gogolák Lajos, Katona Jenő, hogy csak a népiek legelszántabb ellenfeleit említsem, óhatatlanul előkerült a korszakban sokat emlegetett zsidókérdés, hisz épp az urbánus oldal vádolta antiszemitizmussal az egész népi mozgalmat.

A zsidókérdés higgadt tárgyalása a II. világháború borzalmai óta szinte lehetetlen. Ugyanakkor tény, hogy a polgári fejlődés — Vitányi Iván szavaival — „Magyarországon úgy alakult, hogy a zsidóság helyzetének vizsgálata nélkül át sem lehet tekinteni. (A polgárság természetesen nem egyenlő a zsidósággal, a zsidóság azonban olyan kiiktathatatlan szerepet játszott a magyar polgári fejlődésben, hogy azt nyugodtan nevezhetjük főszerepnek is.) (...) A zsidó polgárságnak minden nyugat-európai országban fontos szerepe volt. Ott azonban mindenütt az illető országetnikum saját polgárságának konkurenciájával megküzdve kellett magának helyet biztosítani.” Nálunk azonban nem volt ilyen konkurencia, tehát „a zsidó származású rétegek jobban rányomták a bélyegüket a magyar polgári fejlődésre, mint másutt Európában.”29 Ez a helyzet természetesen vitákhoz, ellentétekhez vezetett, amelyek lényegét Jászi Oszkár 1917-ben így fogalmazta meg: A „zsidókérdés nem egyéb, mint egy esztétikai, vallási, világnézeti, szóval faji — történelmi és nem biológiai értelemben használva ezt a szót — súrlódásokkal komplikált osoportanta- gonizmus.” E súrlódások okai közt említette, hogy az „ezeréves ghetto-izoláció... szükségképpen olyan tulajdonságokat is hozott létre a zsidóság túlnyomó többségében, melyek az uralkodó keresztény kultúrára nézve idegenek, kellemetlenek vagy ellenszenvesek.” Ehhez társult „minden hatalom és külső tekintély gyűlöletének szinte eruptív felszabadulása, mely még a zsidóság azt a rétegét is a szíve mélyén bizalmatlanná, arrogánssá, gyűlölködővé teszi a környező keresztény kultúrával szemben, ímely utilitanisztikus okokból lábba beolvadni, azzal asszimilálódni akar; a sok méltatlan üldözés, mellőzés, kinézés által épp a zsidóság legjavában állandóan élesztett gyűlölet a protekciósok és a monopolisták ellen, mely bizonyos faji szolidaritást teremt, azokban is, akik világnézetben és életstandardban már rég nem zsidók. (...) Természetes, hogy az évszázados ghettoelzárkózottság, a politikai hatalom kegyetlen nyomása, a társadalmi bojkott ostorcsapásai álltai a zsidóságban Létrehozott különleges tulajdonságok azt eredményezik, hogy a szellemi produkció minden ágába, de különösen az irodalmi termelésbe a zsidó írók olyan hangot, nü- ánszokat, formákat, egyszóval esztétikai szelekciót vittek be, medy nem mindig szerencsés s melyet a tradicionális magyarság magára nézve ellenségesnek érez.”30 A megoldást Jászi magától értetődően a társadalom demokratikus fejlődésében látta, megfogalmazva annak szükségességét, „hogy az ősi paraszti reservoir, a nemzetnek ez a kiapadhatatlan erkölcsi kincsesbányája minél több s minél kiválóbb parasztivadékot vigyen be a szellemi erők küzdőterébe s ezáltal csökkentse a zsidóságnak anormális arányszámát némely értelmi foglalkozásban.”31

Jászi Oszkár idézett álláspontjához hasonló véleményt képviselt a népiek többsége, tisztában lévén azzal is, hogy a zsidókérdésnek a társadalmi haladással párhuzamos megoldása 1918-19-et követően nehezebbé vált, a fehérterror antiszemitizmusa pedig addig ismeretlen indulatakat szabadított ed. E helyzetben a zsidó származású írók egy része — amellett, hogy ellenlábasaként fogadta a népi irodalom jelentkezését — abban, magyar voltának hangoztatása miatt — az 1919-es fehér935