Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 10. szám - Reisinger János: Rónay György naplója (tanulmány)

hangulatába beleélni magunkat: ezt tartotta a két világháború közötti magyar esszéíró nemzedék elsőrendű feladatának. Rónay Györgynek is a „beleélés” és az „élmény” maradt mindvégig két legkedvesebb szava. Jó örökséget kapott a felidézés, a láttatás igényében, kevésbé megvilágosítót az érték viszonylagosság riasztóan köny- nyelmű kezelésében. S ez a relativizmus nemcsak az esztétikán éreztette hatását, hanem áttérőit az erkölcsi meggyőződés és világtudat elemeire is.

Így születtek tudott vagy kevéssé tudott ellentmondások Rónay gondolkodásában. A francia „tiszta költészet”-nek rangjánál jóval nagyobb tisztelete, aztán bírálata; Naplójában akadnak részletek, melyekben olyan eréllyel lép fel ellene, mintha nihilizmusát az 1950-es évek pártköltészeténél is veszélyesebbnek érezné. Vagy máshonnan véve példát; Justh Zsigmondnak, Zilahy Károlynak indokolatlan fölbecsü- lését a magyar századvég más íróinak kárára; egy 1940-es évek eleji cikksorozatának visszaismételéseként a Petőfi és Ady közöltben.

Igaz, irodalmi ítéleteiben, megfogalmazásaiban többnyire óvatos volt. Érzelem és rokonszenv nem egyszer kötelezte el érdemtelen írók és írások iránt, ám szívósan kitartó végletességekre már nemigen vezette. Emellett igyekezett sokaktól tanulni: kivált Péterfy Jenőtől, irodalmi esszéstílusunk legkiválóbb művelőjétől, Aranytól, Eötvöstől, Gyulaitól. Ez óvta meg leginkább, hogy az olyan (Gyergyai Albert képviselte) „remegő kezű” toliforgatás, mely véletlenül sem szereti az egyértelműséget és következetességet, nehogy az általa kedvelt művészet ihímporát leverje, végül is nem lett jellemző rá. Nem professzori, hanem tanári, nem szépelgő, hanem megismerésre is vágyó magatartásával kedvet tudott ébreszteni a szellemi felfedezések nagy expedícióihoz, még akkor is, ha ezekben — sajnálatos módon — eleve lemondott az önálló útkeresésnek még lehetőségéről is. Egyik 1946. április 1-jei bejegyzésével egész pályáját jellemezte, midőn azzal indokolta elhatározását, hogy „az irodalom, művészet, a műalkotás területén (...) olyan bonyolult, véletlenekkel zsúfolt világban mozgunk, hogy alighanem a 'legjobb, amit tehetünk, ha megmutatjuk ezt a világot úgy, amint van, minden lélektani vagy egyéb a priori szempont alkalmazása nélkül”.

A Napló döntő szerepet játszott műfordítói és esszéírói; e két legkarakterisztikusabb vonásának kirajzolásában. Maga a naplóírás eleve haszonnal járt stílusának összpontosítása szempontjából. Péterfyt és Gyulait igazán ismerve más mérték alatt találta imagát Rónay, ahogy nyomukban járva másaik lehetnének a mi mércéink is. Ezek után könnyű volt neki önkritikát gyakorolnia: „Nem mondom, egy időben Bó- kay, Illés Endre mellett a negyvenes éviek légkörében bele-belementem ilyesféle szökellő modorba, csattanó-vadászatba... Metafora-konfettik lebegték körül az ösz- tövér mondanivalót, és soha olyan kecses mozdulattal, olyan díszes és találékony tálalásban nem nyújtották a neszesemmit, mint akkor. Ez volt az »olyan szép, hogy nem is lehet igaz« korszaka. Gyermekkorom karácsonyfadísze jut eszembe róla, a Spanischwind, afféle színes hiabcsók; beleharaptunk és nem maradt a szánkban semmi. Ennek a stílusúak elképesztően megártott az idő; egyik-másik »trükkös« esszé vagy S. olvadékony, kínosan szép és zavaros metafora-zuhataga meghökkentően elavultak Gyulai Pál mellett, hogy Péterfyről ne ás beszéljék” (1949. április 8.). A saját Hölderlin-Novalis fordításkötetének bevezetőjéről sem szégyellte megjegyezni, hogy „túlságosan penetránsan érzik rajta a negyvenes évek bakugrásos szépel- gése” (1949. március 19.).

Ettől a modortól és a vele járó szemlélettől elszántan igyekezett megszabadulni. A maga lehetőségei között így jutott el a mindig lendületes, jó lélektannal fölidéző, műelemzésközpontú esszéstílushoz, melynek erényei mellett bizonyára hátrányai is voltak, egyetlen pozitívuma azonban vitathatatlanul ott tündökölt a megnövekedett irodalmi publikációk áradata fölött, s ez az volt, amit Nemes Nagy Ágnes így jellemzett:

„Szelleméből hiányzott a csúfondárosság. Hivalkodás nélküli értelem volt az övé... tártajtós, jóindulatú értelem. Talán ez tette, ez az etikus-értelmi kettős színezet, hogy kevés emberi sziluettet láttam, amely ilyen fokig kifejezte volna énfelettes uralmát” (Asztal és kenyér, Vigilia, 1979/3. 178.) .(Kiemelés tőlem. R. J.)

928