Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 10. szám - Reisinger János: Rónay György naplója (tanulmány)

5. . A hétköznapok világa már sokat felfedett belőle, a művei közötti tájékozódás irá­nyát is jelezte annak, amit legvégül érintenünk kell: Rónay György vallásosságát, istenhitét. Aki műveiből vagy szerkesztői munkájából ismerte, lépten-nyomon ta­lálkozhatott annak megnyilvánulásaival. A legközvetlenebbül idevágókat Hegyi Béla gyűjtötte egybe a Hit és humanizmus (1980) című kötetben. Ezek mellé kívánkozik a Napló egynémely részlete is. A megpróbáló évek istemhíte szempontjából is a háború utáni öt-hat esztendőre estek. Tudvalévő, hogy már régebben is publikált az 1935-ös alapítású Vigíliában, a jezsuita Magyar Kultúrában, regényei sem álltak távol a két világháború között népszerű neokatolikus irodalomtól, esszéiben pedig határozott szándéka volt a ha­zai katolikus kegyesség irodalmi formáit föltérképezni. Ez utóbbi kísérletről a Napló tanúsága szerint Rónay sokáig nem mondott le. Olyasféle vállalkozás véghezvitelére gondolt, aminő a franciák esetében Henri Brémond nagyszabású (noha terjedelmé­vel nem arányosan használható) összefoglalása lett, A vallásos érzés irodalomtörté­nete Franciaországban. Az 1947-es külső fordulat Rónayt belső állásfoglalásra késztette. Ekkor vált iga­zán olvasmányává a Biblia, ekkor vetette sutba korábbi meggyőződéseit, melyeket a háború előtti katolicizmus védőbástyáiban oly könnyen formáltak. Naplója szerint komolyan felülvizsgálta előkelő egyházi szerzőkről kialakított kedvező véleményét. Szemtanúk lehetünk, amint egy Bilinszkyvel való találkozás után rádöbben, milyen ürességet puffasztottak naggyá Prohászka Ottokár-kultusz címen (1949. augusztus 29.), mennyire ,^rideg és merev” a katolikus dogmatika fő-fő tekintélye, Schütz An­tal (1950. április 25.), Takáts Sándor Magyar nagyasszonyokjáról pedig ezt mondja: „Mennyire süket volt a spiritualitás iránt az a kor, az a nemzedék, melyet ez a ren­geteg adatot kiásó pap-tudós képvisel” (1950. május 3.). Sokszor tovább is megy Naplójában. Tapasztalatokat gyűjtve a mezők liliomai­nak és az ég madarainak gondviseléséről, határozott próféciát ad egyházának hely­zetéről: „Ha az Egyház hivatása sikeres teljesítéséhez az állam irányításában részt vesz, vagy hivatalos állami hatalomfélét kívánna magának, politikai hatalmat köve­telne, s ezt úgy tekintené, mint sikerének nélkülözhetetlen eszközét és föltételét; ez annyi volna, mint nyíltan és félreérthetetlenül bevallania, hogy nem hisz és nem bízik a kegyelemben és a gondviselésben” (1950. március 13.). Rónay igazán jóhiszeműen remélte, hogy lehetséges még a szabadulás másfél év­ezred politikai örökségéből, őszintén óhajtotta, hogy háború utáni szorongatott hely­zetében a magyar klérus magára eszméljen és evangéliumi formát nyerjen. Az ő ré­széről nem is volt hiány legfőbb vágyában, „hogy a vallás a miaga meztelen lénye­gében, metsző, megalkuvástalan igazságában érvényesülne” (1950. január 19.) A re­ményeknél azonban jobban táplálták kétségeit tapasztalatai. A Vigilia szerkesztője­ként 1946 végétől elég alkalma volt találkoznia „a katolikus közvéleménnyel, mely jelentős részben .reakciós, gettóméntalitású és batalomsóvár” (1958. február 24.). Ezért 1956 válságos napjaiban is így imádkozott: „Isten óvd meg ezt a szegény or­szágot egy új »keresztény kurzus« korlátoltságától” (1956. november 2.). Nemcsak akkor érezte saját magán, kik között él, mikor az 1960-as évek elején elbocsátották a Vigíliából, vagy mikor később, a lap főszerkesztőjévé válva az ol­vasótábor nem kis részét hangolták ellene. 1946. augusztus 9-én például a következő helyzetjelentést rögzítette a Naplóba: „Bizony, kicsit légszomjas világ ez az anyám­asszonykatonás, nyakig klerikális magyar katolicizmus, élén iaz igazság agyonhallga- tására szerfölött kész papjaival, akiknek a szellemi szabadság iránt sajnos ugyan­olyan kevés érzékük van, mint a kommunistáknak, s a »kiskorú« közönség védelmé­ben szívesen élnek olyan eszközökkel, melyeknek használatát éllenük — a kommu­nistáknál méltatlankodva kifogásolják”. Tíz évvel később sem változott mérlege: „Megtenni tisztességgel, amit meg kell és lehet tenni a katolikus vallás okos védel­mében, — de nem várni a katolikusoktól soha semmit, függetlennek maradni szer­vezeteitől, aljasság, rágalom, jellemtelenség, korlátoltság tenyészik dúsan és emberi 929

Next

/
Thumbnails
Contents