Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 10. szám - Reisinger János: Rónay György naplója (tanulmány)

rán, a szaktudományok (megbecsülését és művelését. A Horváth-tféle inspiráció például árpádkori tanulmányaiig, s az 1976-ban befejezett Júdás könyvéig elkísérte.

Tanulmányai végeztével lektori állásihoz jutott, katedrára később is csak epizodikusain lépett. Magatartásában, stílusában azonban mindig is volt valami tanári. Egyik írótársániak harminc évig felejthetetlen emléke maradt, amint 1944. októberében Rónay baráti körben a következő kijelentést tette: »Ennek a népnek nem írókra van szüksége, hanem tanítókra.-« (Vas István: Mint a póruslélegzés, Vigilia, 1973/10. 698.). Ennek jegyében vállalt előadásokat közvetlenül a háború után a Világnézeti Akadémián, mely a mai Közgazdasági Egyetem épületében a legszélesebb néprétegeknek indított sorozat volt (Hazánk, 1948. november 19.). 1950-től pedig francia nyelvet és irodalmat tanított középiskolában, helyettes tanárként.

Hadd idézzük erről az időszakról egyik volt tanítványának szavait:

„Jó tanáraink voltak nekünk... De ez az ember valahogy másképpen beszélt, mint a többiek. Beszélt, nem magyarázott: először hűvösen, aztán mindinkább föl- izzó odaadással, mindig a témát mutatva, sohasem önmagát. Valami finom ökonómiával válogatta meg szavait, formálta ki a mondatait. Az volt az érzésünk, hogy mindenről beszél, ami a kor, az író és a mű szempontjából érdekes lehet, s mindig a beavatott biztonságával és a messzire igyekvő fegyelmezett szerénységével. Egy negyedóra alatt ia corneille-i világkép nagy csomópontjainál voltunk: az honneur-nál és a gloire-nál, aztán Racine-ról hallottunk, s arról a világnézeti fordulatról, mely a két tragédiaírót elválasztja és szembeállítja. Mire eljutottunk odáig, hogy 8—10 sort elolvassunk a Cid-iből, mindnyájunkat meghódított taz »új tanár«. Valami olyat adott, amit odáig senki más: felnőttnek éreztük magunkat mellette, nem gyereknek.” (Tót- falusy István: Rónay György ötven éves, Vigilia, 1963/11. 688.)

Ha a Naplóból az életműre tekintünk, jól láthatjuk, hogy Rónay legsikerültebb, legtartalmasabb esszéi éppen erre az időre esnek. És nem véletlenül. Jutott rájuk annyi idő, amennyi egy-egy téma letisztulásához mindenképp szükséges. Többnyire előzőleg fordította is a műveket, melyekről írt, aztán Naplójába vezette be naponként támadt benyomásait (az Atháliát átültetve például csaknem a teljes Racine-t átolvasta 1949-ben), s harmadjára diákokkal is megvitathatta kedves szerzőit. . . így jutva el végül is a tanulmányok megszövegezéséig.

Az 1950-es éveknek ezeket a legkidolgozottabb esszéit a franciák siécle d’or-járói, a XVII. századról készítette. Malherbe-, Racine-, Retz-, Moliére-, Szalázi Ferenc-, Páli Vince- és Marillac Lujza-tanulmányait biztos korismeret, remek jellemzőkészség jellemzik, pályakép és műelemzés tökéletes ötvözetei. Később a Fordítás közben (1968) és a Szentek, írók, irányok (1970) című köteteiben részben együvé is foglalta őket; nagy kár, hogy csak részben és nein teljesen. Ezeket a tematikailag és történetileg is egymáshoz kapcsolódó írásokat remélhetőleg az életmű-kiadás majd a maguk helyére illeszti.

Nem kétséges, hogy Rónay György portréi közül a tanulmányíróé a leggazdagabb a Naplóban. Az itt olvasható tervek és az elkészült publikációk alapján kikerekedik előttünk teljes esszé-hagyatéka. A Napló egycsapásra rendet termet örökségének ezen a területén, melyet ezelőtt hajlamosak lettünk volna szellemi kalandozások véletlenszerű sorozatának tekinteni.

Csupán rövid számvetésül: a Naplóból egészen világosan kivehetjük, hogy Rónay a francia irodalomnak mely csomópontjait vette egészen komolyan számba. Időrendi sorrendben: a francia reneszánsz költészetét, melyről hasoneftnű könyve 1956- ban jelent meg; a következő századnak, a már említett siécle dör-nak irodalmát; a francia romantikát, nemcsak irodalom- (Chateaubriand, Hugo, Lamartine, Stendhal), hanem eszmetörténeti összefüggéseiben is (Ozanam, Lamennais, stb.) s végül a modern francia költészetet Rámbaud-tól, Valárytól, Claudeltól a legújabbakig. Ebből a korszakból fordított a legtöbbet (Modern francia líra, 1939., Rimbaud versei, 1944., Új francia költők, 1947., Századunk útjain, 1973.). Mindez időtávok átfogásában, puszta mennyiségében is lenyűgöző teljesítmény. S úgy véljük, még inkább az minőségben is. Patrice de la Tour du Pin sejtelmesen kígyózó mondatait, Pierre Emma926