Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 10. szám - Reisinger János: Rónay György naplója (tanulmány)
csődöt mondanak; majdhogynem nincs mit ennünk. De Isten eddig -soha nem hagyott el; mindig olyankor segít, amikor a legnagyobb szükség van rá. Gondolni a mezők liliomára, egek madarára ...” Pár héttel később pedig: „...ma be kellett volna feküdnöm ta Sziesztába; de visszajöttem, mert nem tudtam kifizetni <az első tíz napért a kétszázötven forintot. Remélem, a műtét sikerül. A halál, pedig nem mondhatnám, hogy nem gondolok rá, hihetetlen ‘lehetőségnek tűnik előttem. Félnék? Azt hiszem, alapjában véve nem. Szeretnék újra egészséges ‘lenni, egészséges erővel dolgozni, nagyokat sétálni, mint régen; szeretnék nem ideges, hanem derűs és jó lenni. Ez a ‘legfontosabb: igazán jónak ilenni az emberekhez, családunkhoz. Szeretet nélkül semminek sincs ételme, és rengeteget vétünk a szeretet ellen. Pedig anélkül minden üres és meddő... Ügy érzem, azok voltak a legnagyobb mulasztásaim, a legnagyobb vétkeim, amikor ez ellen vétkeztem. Pótolni, jóvátenni. így gondolok most a jövő életemre. Ha lesz.” (1946. augusztus 12.) Az ilyen és ehhez hasonló részletek egy pillanatra elhúzzák a kulisszák mögül a függönyöket. Tisztán áll előttünk Rónay alakja, de bepillantásunk nyílik az emberi megpróbáltatások sokszor rejtelmesnek vélt zugaiba is. Sohasém azért engedtetnek meg az ilyenek, hogy összeroppantsanak, hanem hogy megnemesítsenek, — miként az Rónay iménti szavaiból is kiderül. S ha valaki azt hinné, hogy csupán pillanatnyi föllángolásnak volt tanúja, ellenőrizze véleményét a Napló végigolvasá- sával. Meglátja majd, hogy Rónay számára a legfőbb érték mindvégig az emberi lény átformálódása volt, az önzés birodalmából való átlépése az önzetlen, megmentő szeretet életrendjébe. „Isten fájdalmakkal, szenvedélyekkel kovácsolja ki az elm- bert. Lassan lágyít odáig, hogy formálódni tudjunk a kezében. Rossz parlag vagyunk, benőve gazzal; Isten lassan, türelmesen fölszánt, s elkezdi belénk hinteni magvait. Istenem, akármi lesz, add, hogy termést hozzak!” (1955. április 6.) Ezek után valami fogalmunk lehet arról is, hogyan gyakorolta Rónay választott életeszményét. Igaz, az ilyen ismeretet már nem a Napló szolgáltatja, mivel ritkán jegyez erényt és jócselekedetet. Visszatetsző is volna, ha önmaga előtt dicsekednék az ember, méghozzá olyasmikért, a’miért végsősoron mást illet köszönet. Természetesnek veszi és úgyszólván egyszer sem említi Zimándi P. István befogadását családi hajlékukba, legföljebb akkor, amikor az együtt ‘eltöltött karácsonyokra céloz. Egy szó sincs arról sem, hogy az 1960-as években Rónay naponként vitte az ebédet egyik vékonypénzű írótársának. Azzal a 'látszatra kicsit morcos arccal hozta-vitte az éthordót Bohuniczky Szefinek, amelyet egy ízben Pap Károlyné észrevett rajta (s ugyan ki nem vette észre rajta, ha látta utcán, szerkesztőségben, felolvasóesten, s ami sohasem a világnak, legfeljebb a körülményeknek, sohasem az embernek, legfeljebb emberi viselkedéseknek szólt, s nyomban (mosolyra tudott váltani és ragyogni is azután). S tegyük föl a bennünket leginkább érintő kérdést: hogyan lett olyanná, amilyenné lett? Egyáltalán nem a születés kiváltsága vagy neveltetése folytán. Az írásaival, életével megnyilatkozó Rónayról talán a „harmónia” szavát ismételgették legtöbbször, s alighanem teljes joggal is. A passorts outre szaléziánus ‘bölcsessége párosult benne — a róla szólván szintén sokát emlegetett — „áhítat”-tal, gyermeki bizakodással. Nem árt azonban tudnunk, hogy ez az erkölcsi minőség milyen előzmények útján vált sajátjává. A harmonikusnak, a horatiusi középszer dalnokának tekintett Rónay Györgyről kevesen tudták és tudják, hogy származására nézve „törvénytelen” gyermek volt, egy pénzzel gyorsan továbállított, sohasem látott apa és egy csaknem hasonló gyorsasággal elveszített lányanya gyermeke. Későn, túl a hatvanon, a Kakucsi rózsák című verseskötetében nyilatkozott meg közvetlenebbül a „születetten születésinek erről a „mólyföldjé”-<ről, melybe 1913. október 8-án beleszületett. 924
