Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 10. szám - Reisinger János: Rónay György naplója (tanulmány)

REISINGER JÁNOS

Nemzedékének legsokoldalúbb tagja volt. Alig harminc évesen már tucatnyi vers-, műfordítás-, regény és esszékötet sorakozott mögötte. A legkülönfélébb szerzőkhöz, témákhoz, stílusokhoz tört utat, Michelángelótól Rimbaud-ig, a magyar középkor irodalmától a századfordulóéig s a legújabb francia költészetig. Tehetségén, felkészültségén, nyelvtudásán kívül megnyerő emberi tulajdonságokkal is rendelkezett. Munkái sohasem foglalták .le .annyira, hogy ismertetéssel, kritikával vagy egyszerű emberi gesztusokkal ne segített volna pályatársain. S talán ez volt benne a leginkább csodálatraméltó: a fiatal korban már meglévő figyelem békéje és készenléte. Akik ismerték, azok szemében művei és egész lénye őt jelölték ki, hogy az 1930- as években jelentkező írónemzedék szellemi vezére legyen.

Ezt a nemzedéket a háború és a rákövetkező évek alaposan megtizedelték és szétszórták. Magának Rónaynak is nem egy barátja 'halt meg .táborokban, tűnt el a fronton, lett kegyvesztett 1947 után. S ez az év az ő életében is sok változást hozott: el kellett köszönnie könyvkiadói állásából, a Vigília folyóiratszerkesztőségéhez csatlakozott. Abban az időben egyenlő volt ez a publikálás önkéntes föladásával, erköl- csi-szelleimi, de rajtuk keresztül a politikai kiszolgáltatottsággal is.

Ennek ellenére Rónay viszonylag épen jutott túl országának, családjának, hajdani vágyainak romjain. Felednie kellett a irégi megbízatást, hiszen nemhogy vezérnek, obsitosnak is alig tűrték áz újjászerveződő irodalmi élétben. -Nem veszítette el azonban lélekjelenlétét. Az 1950-as évek elején egyik 'kedvelt XVII. századi szerzőjének szava járásával bátorította magát: p assorts outre, ismételgette, lépjünk tovább, nem vesztegetve az időt olyan akadályoknál, melyeket saját erőnkből úgysem győzhetünk le.

Lépjünk tovább: nem jelentett passzivitást ez a visszahúzódás. A megváltozott körülmények ezt egyébként sem engedték. Mindenekelőtt rendet kellett teremteni a gondolatokban, egyrészt a puszta létezés, másrészt irodalmi tervei szempontjából is. Ami az elsőt illeti: csodálhatjuk Rónay bátorságát, ahogy hitét, a két világháború közötti egyházi szellemmel s az újonnan parancsolt kényszerekkel szemben, megvallotta: „Az a keresztény, aki lemond arról a föladatáról, hogy a világot krisztusivá formálni törekedjék, lemond egyszerűen a kereszténységről. A kereszténység nem zárható be a templomba, s aki »csak« a templomban keresztény, az nem keresztény a templomban sem” (A keresztények jogai, Hazánk, 1947. szept. 26.). Addigi irodalmi pályafutásáról pedig tudnia kellett, hogy bármennyire tündöklő volt is a kezdet, mégis csak a lelkes és lelkesítő vázlatok bélyegét viselte magán, s ezért most szinte rendelt ideje léit az önszembesülésnek és az irodalmi problémák komolyabb meggondolásának. S Rónay valóban eltökélte magát erre. „Mai kultúránk — írta Naplójába 1946. április 5-én — a minimumra akarja csökkenteni a gondolkodással, megfontolással, egyéni döntéssel járó szellemi fáradságot. Erre á lustaságra épít a propaganda, ezt használja ki a modern reklám. Mindebben sok a gyerekes. Civilizációnkban szaporodnak az infantilizmus jelei.”

Mikor e sorokat írta, harmincharmadik évében járt. Tucatnyi kötettel a háta mögött, a háború előtt elképzelhető érvényesülés lehetőségei bezárultak. A passons outre bölcsessége mégsem volt illuzórikus. Volt lehetőség a továbblépésre, ahogy mindig is marad a literátorok számára, akik nem cimekkal és a publikációk meny- nyiségével csalják magukat. A nagyobb eredményekét úgysem a külső életben, haEzzel a tanulmánnyal emlékezünk a 75 éve született Rónay Györgyre.

Rónay György naplója*