Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 10. szám - Kovács istván: "Arad pedig..." (esszé)
KOVÁCS ISTVÁN „Arad pedig..* Történelmi múltunknak mennyi helységnevét lehetne bekeretezni: lerombolt falvak, városok egyezményes jelei tarkíthatnák 'térképeinket... A Hortöbágynaik nevezett pusztaságot a középkorban virágzó települések ékesítették. Csak nevük és a föld mélye őrzi emléküket. De egyetlen település sincs, amely, még ha villanásnyira jut is csak eszünkbe, öntudatlanul annyira elkomorítana, mint Arad................a Magyar Golgotha” — írta róla 1883. március 15-én kelt fájó üzenetében Kossuth. A forradalom ünnepnapját összekapcsolta a nemzet gyásznapjával. Legyilkolt tábornokainak emlékműve iákkor még nem állt. Ma pedig már nem áll. Tudatot felező időben élünk. Arad 1848/49-es története a vár bevételéig is baljóslatú. Lakói számára már 1848. október 6-át követően jonéhány hónapon át számos nap bizonyult gyászosnak. Mintha az egy évvel későbbi októberi reggelre nekik, 'aradiaknak kellett volna lelkileg leginkább felkészülniük. 1848 őszén, miután a Honvédelmi Bizottmány október elejének válságos napjaiban elrendelte „minden hazabeli vár parancsnoknak, hogy 7 nap alatt a magyar háromszínű lobogót múlthatatlanul kitűzzék”, három fontos katonai erődítmény — Gyulafehérvár, Temesvár, Arad — és a jelentéktelenebb dévai fellegvár manadt a császári katonaság birtokában. (A horvát határszélen álló kisebb várak semmi szerepet nem játszottak.) Közülük Gyulafehérvár és Temesvár a szabadságharc kimenetelét befolyásoló jelentőséggel bírt. Az előbbi a román népfelkelés legfontosabb területéül szolgáló erdélyi Érchegység délkeleti nyúlványainál, a Szászföld szomszédságában emelkedett, mint valami óriási, töredezett peremű viaszpecsét, amelyet a patakokban ömlő vér festett pirosra. A hatalmas erődrendszer kimeríthetetlen katonai bázisnak bizonyult a szász és a román ellenforradalmi mozgalmak számára, s emellett ellenőrzése alatt tartotta a Maros-völgy 'középső szakaszának egy részét is. Miután Bem 1849. márciusában felszabadította Erdélyt, előbb a honvédcsapatok ellenőrző, majd ostromló gyűrűjébe fogta az erdőt, amelyet azonban megfelelő ostromszerek és idő híján nem tudott bevenni. Mivel a Bánság területileg jóval kisebb volt Erdélynél, Temesvár jelentősége majdhogynem ennek arányában múlta felül Gyulafehérvárét. Temesvár az általa uralt terület népességének összetételéből következően a szebb felkelésnek volt az egyik legfontosabb támaszpontja. Az erődnek hosszú ideig arra lis futotta lehetőségéből, hogy a Bem által szorongatott erdélyi főhadparanosnokot, Puchnert segítse, s a marosmenti császárpárti román népfelkelést támogassa. Az, hogy Temesvár 1849 nyaráig aktív szerepet játszhatott a Bánságban, részben annak köszönhető, hogy a tőle 50 kilométerre északra fekvő Aradvár szintén az ellenálló császáriak kezén volt. Ebből következően ahhoz, hogy Temesvárt ostromgyűrűbe lehessen fogni, nemcsak a bánsági szerb felkelést kellett volna felszámolni. A temesvári siker alapfeltétele az aradi erődítmény birtokba vétele volt. 1848 őszén a szerveződő magyar honvédség erejéből még arra sem futotta, hogy az Arad felé húzódó déli és keleti útvonalakat eredményesen ellenőrizze. így több ízben is jelentős élelmiszer- és lőszerkészleteket juttathattak be a várba. A város topográfiailag a Pannon Alföld délkeleti peremén, a világosi hegyek lábánál, de még sík vidéken fekszik. Nagyjából ma is itt húzódik az a vonal, amed* Részlet A légió című történelmi esszékönyvből, amely 1989-ben jelenik meg a Móra Könyvkiadó gondozásában. 914
