Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 10. szám - Thiery Árpád: Búcsú Freytágéktól (regényrészlet)
veszekedtek. — A kétkedés joga hozzátartozik a szabadsághoz — búcsúzott a kapuban Moskovics Ernő fanyar mosollyal —, márpedig én szabad ember vagyok. Felugrott. A Kommunizmus Fiainak legnagyobb megrökönyödésére a fogashoz rohant, a kabát már a kezében volt, amikor Frank idegesen belekapaszkodott. — Valami baj vám? Moskovics Ernő kihúzta a karját. — Most ne ... — Tudni akarom, hogy mi van! — Majd holnap. Vagy a jövő héten. — Most! — markolt Frank erősen a barátja karjába. — Tudni akarom! Jogom van hozzá! Moskovics Ernő komoran nézett Frankra. — Mihez? — Hogy amit kérdezek, arra válaszolj. — Hagyj most békén. Mondtam, hogy majd máskor. Frank visszament az asztalhoz, parancsolóan nyújtotta az üzletvezető felé a poharát, aki teletöltötte rémeskor tével. Felhajtotta, majd a vendéglő irodájából felhívta Kis Ágotát. — Egyedül van? — Ki lenne nálam? — Előfordulhat, hogy van ott valaki, nem? — Az égvilágon senki sincs itt. — Akkor megyek. — Váram! — sürgette Kis Ágota. — Üljön taxiba! Tudja a címet? — Hogyne tudnám. Frank egykedvűen nézelődött a taxiból. Valamikor gyakran megfordult errefelé, a rossz világításban azonban most csak nehezen lismerte fel a mellékutcákat, az átépítés alatt lévő kórházat, a benzinkutat és más épületeket. Vadidegennek érezte magát. Kis Ágota alighogy letette a telefont, sürgősen háromszor keresztet vetett magára, majd meghúzta a whiskys üveget. Utána egy kis ideig tanácstalanul ácsorgóit a szoba közepén, majd kapkodni kezdett, szinte kétségbeesetten. Arra már nem volt ideje, hogy lezuhanyozzon, és illatos krémmel kenje be a bőrét. Alaposan kiszellőztetett, erősebb fokozatra állította a villianyfűtést a cserépkályhában, összeszedte a szétdobált holmit: vasalásra váró fehérneműt, fényképezőgépet, fényképeket, vasalózsinórt, félig szétszedett díszpámát, gombolyított színes fonalakat. A halványzöld kis ingblúzt és a parányi fehér bugyit maga elé tartotta: — Mit szólna, ha ebben fogadnám — nevetett föl hangosan. Végül a napokban varratott enciánkék selyemruhát választotta, Különösen jól állt neki a nyak szabása, kiemelte karcsúságát a plisszírozott alsó rész. Megfelelő színű harisnyanadrágot húzott és magassarkú szandált. Kiment a sötét előszobába, ott számolta az idő múlását. A rozsdás lemezkapu éjjel-nappal nyitva volt. Ahogy Frank belépett a rosszul világított udvarba, megcsapta a nehéz, öreg, bérházi szag. Étéi, doh és ürülék keveréke. A léposőházban nem égett a villany. Tapogatózva botorkált föl az emeletre. Kis Ágota meglepetést színlelt. — Ez aztán! — csapta össze a kezét. — Milyen gyorsan ideért! — Negyedórát vártam a taxira — mondta Frank. Mentegetőzés nélkül. Elkapta a tekintetét. Idétlennek találta, hogy épp e pillanatban Kis Ágotát a feleségével hasonlítja össze. Mindazonáltal volt köztük hasonlóság. A magas termet. A többit inkább csak elképzelte. Kis Ágota pedig azon akadt fenn, hogy Frank a barna nadrághoz és a barna inghez kockás szürke zakót visel. — Ki öltözteti ezt a férfit? — méltatlankodott magában. — A szerkesztőségből jön? — Baráti összejövetelen voltam. 902
