Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 10. szám - Thiery Árpád: Búcsú Freytágéktól (regényrészlet)
— Hogy tartózkodjak tőle. — És használ? — kérdezte Frank ingerülten. — Nem akarok erről beszélni. Majd, ha itt lesz az ideje — mondta Helga kipirulva. Kis híján elárulta magát. Délelőtt valamelyest gyöngült Frank elhatározása. Tizenegy óra tájban csak annyit ígért Kis Ágotának a telefonba: — Ha este kilencig nem érek oda, ne várjon rám ... Az önmagának adott — esetleges — fölmentestül kissé könnyebb lett. A következő telefonihívásig szabadnak érezte magát. Ez a szabadság tükröződött kisimult arcán, zavartalan mozgásán, ahogy az esti órákban végigsétált a Dunapar- ton, majd könnyedén lépett be a vendéglő ajtaján, a Kommunizmus Fiainak szokásos találkozóhelyére. Ahol viszqnt szokatlan kép fogadta. Mindenki sötét ruhában volt. Frank zavarában nem engedte el a kilincset. Mint aki rossz helyre nyitott be. Köszönésére a többiek komoran biccentették. Képtelen gondolata támadt: amazok még egyetlen szót se szóltak egymáshoz. A poharakban vörösbor helyett nemes körtepálinka: a manó arcú festőművész kedvenc itala. A helye üres. Tányérja helyén egy csokor piros szekfű. A társaság első halottja. — Ma reggel — mondta Trepovszki. Frank mielőtt szemrehányást tehetett volna, hogy neki miért nem szóltak a tragikus eseményről, Trepovszki mintegy magyarázatot adott. — Bemondta a rádió. Frank leült a helyére, Moskovics Ernő mellé. Kockás zakójában kényelmetlenül érezte magát. — Valamiféle célpont vagyok most itt — gondolta feszélyezétten. (Máskor rögtön megoldotta a nyakkendőjét, elmaradhatatlan szokása volt, most még a zakóját se gombolta ki. Meghúzódott a barátja mellett. Az üzletvezető letett eléje egy pohár körtepálinkát. A többiek itala még érintetlen volt. Frank felidézte magában a kis öreg ráncos arcát, amely valóban olyan volt, mint egy öreg fa kérge. Erősen gondolt rá, míg csak meg nem szólalt neki a múltból. Rekedtes hangja méltatlankodva sercegett: — Az igazi festők teljesen alkalmatlanok a nyilatkozásra... Frank lehajtotta a pálinkát, számolva azzal, hogy ismét a többiek nemtetszését váltja ki. Az arcok valóban megnyúltak a csodálkozástól. Moskovics Ernő felpattant. — Így kell ezt! — hajtotta fel ő is a pálinkát. Vadul nézett a többiekre. Kóbor a szemöldökét ráncolta, a torkát köszörülte, de nem tett semmiféle megjegyzést. — Miért hallgattok? — nézett körül Moskovics Ernő. — Egymással se vagyunk már őszinték? Kifakadása váratlan volt és heves. Hosszú távoliét után pár napja érkezett haza Moszkvából. Lesoványodva, gondterhelten. Az öltözködése választékos ugyan, mint előtte, a tartásába, a mozdulataiba azonban Valahogy visszatért a régi lomposság, az esetlegesség és a türelmetlenség. Abból az időből, amikor még nem volt biztos a dolgában. — Jó lenne tudni, hogy mit szólnak hozzá a moszkvai elvtársak — szólalt meg Trepovszki Antal. — Nekem semmit se mondtak — vont vállat Moskovics Ernő. — Az nem létezik. — Hazudok én? Idegen volt ez a hang Moskovics Ernő szájából. Csak Franknak volt ismerős. Felrémlett Sztálinváros: Moskovics Ernő félszegen áll a kecskelábú asztalnál, nadrágjának a szára begyűrve a gumicsizmába, zakójának az első gombja cérnaszálon, végül egy rántással leszakítja. — Az egész olyan, mintha átenodtalm volna eddig — vette le a szemüvegét. Akkor még nem' volt kontaktlencséje, a szemüveget a kezében tartotta, akár egy bűnjelet. Frank segíteni szeretett volna, de fogalma se volt, hogyan, mire magához ölelte Moskovics Ernőt. Az eső már elállt, a Duna felől halszag nyomult föd, a dömperesek szobájában még égett a villany, hangosan 901