Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 10. szám - Thiery Árpád: Búcsú Freytágéktól (regényrészlet)

vesztette meg a kamaszosan rakoncátlan, őszülő haj, a lekezelő, vidékiesedő anek- dotázás, inkább a gyík-szerű, olykor mozdulatlanul figyelő szem ejtette zavarba. S bár a maga módján végül is, hálás volt Balognak, mert segített a pesti áthelyezésben, errőil nem feledkezett meg, mégis esküdni mert volna, hogy nagyszájúsága mögött hű szolgaként bármit végrehajt, amire felülről utasítják.

Háromezer forint volt a bankban.

— Hagyjuk abba — javasolta Frank.

Balog szemöldökét talányosán mozgatta föl s le. A tekintete maga volt a tűz. Várakozás, cselekvésre készen. Mosoly nélkül.

— Még egy kört! — határozott. — Megütöm a bankot, és megyünk.

Frank felállt.

A főszerkesztő megrökönyödve nézett rá.

— Mitől vagy így besózva?

— Elég öreg vagyok ahhoz, hogy ha valahol nem érzem jól magam, akkor nyíltan megmondjam.

Balog lapért nyúlt.

— Mi a kifogásod?

— A hely — mutatott körül Frank. — A viselkedés. Meg a hangnem.

— Mi bajod van a hangunkkal?

Frank nem válaszolt. Megszámolta a pénzét. Százharminc forintot vesztett.

Balog megpillantotta a piros királyt. A rohadt életbe, hány piros király van ebben a pakliban? — gondolta bosszúsan. Erre a lapra aligha üthetett bankot, pedig ez a tett valahogy egyik pillanatról a másikra kínosan fontos lett. Nem a háromezer forint miatt, hanem hogy megmutassa ezeknek, hogy vakmerő is tud lenni, bár abban is bízott, hogy visszanyerheti a pénzét. S ha veszít? Hatezer forint több volt, mint a félhavi fizetése. Mégis intett Sebestyén Mártonnak. Sürgető, ellentmondást nem tűrő mozdulattal. A következő pillanatban a kezében volt a zöld hetes.

— Öné ász!

Megbabonázva nézte a lapjait. A piros király kezében liliom formájú arany jogar, koronájának az alakja, mint egy holland csákó, palástja piros, a két festett szív is, fönt és lent. Még sose nézte meg ilyen alaposan a piros királyt.

— Az egészet! — mutatott a pénzre.

Piros kilencest kapott. Ettől a pillanattól kezdve ki volt szolgáltatva. Kis híján elveszítette a fejét, már-már újabb lapért nyúlt, hogy egy mozdulattal meghosszabbítsa a győzelem esélyét. Egyetlen alsóra lett volna szüksége. A négy közül. Az őrült sóvárgás csak rövid ideig tartott, szinte föl se fogta. Továbbot intett.

Sebestyén Márton tudta, hogy mi a teendő. Tízesre tizest húzott ugyan, az egész játékban ritka szerencséje volt, de úgy tett, mintha keveselné. Ráhúzta a makk királyt.

— Sok — terítette ki.

Balog fellélegzett. A gyanú föl se villant benne. Mint aki jól végezte a dolgát, magához söpörte a pénzt.

— Gyertek, fizetek valamit — mutatott a közeli csárda felé.

Az udvaron, a hajdani vízimalom helyén hatalmas, idegenforgalmi célokat szolgáló fakerék forgott. Szórakoztatta a vendégeket. Frank a tuskólábú asztalok között ácsorgott, elveszítve minden más tárgy iránti érzékét, lenyűgözve bámulta a nyolc méter átmérőjű fakereket. A kis lapátok a zeniten mintha meg-megtor- pantak volna, hogy aztán valósággal belezuhanjanak a beton|medence vizébe, amelynek a fenekén a külföldi turisták aprópénzei csillogtak. Franknak a megzabolázott víz, a forgás, a zuhogó zaj egyszerre fájdalmasan eszébe juttatta a saját helyzetét, az egész életét: ő, aki mindig szeretett a veszély közelében lenni, sőt gyakran elébe is ment, de amikor a veszély ott magasodott előtte teljes nagyságában, újabban szörnyű és kínzó félelem fogta el. Ilyenkor szégyenében szeretett volna meghalni.

896