Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 10. szám - Thiery Árpád: Búcsú Freytágéktól (regényrészlet)

A macskaarcú meghökkent. Majd mintha egy parancsot vett volna tudomásul, iimbolyogva felállt, s valahogy kihúzta magát.

— Megkérdezem.

Kissé körülményesen eltűnt a söntésben.

A pincérnő meghozta az újabb pezsgőt és a vörösbort. Ismét letakaritotta az asztalt, volt mit, elrendezte a poharakat, kiürítette a hamutartót: a kerítés mellé. Egy tányér pogácsát is hozott. Kinyitotta a pezsgős üveget. Alighogy pukkant. Közben Frankra pillantott mégis. Látszott rajta: szeretné megmondani a nevét, és cserébe Frank is bemutatkozna, címet cserélnének és telefonszámot, de Frank kifejező mozdulattal a pohara után nyúlt, mindenkit megelőzve, anélkül, hogy a pincémére nézett volna. Ezzel a mozdulattal mindent lezárt és megmagyarázott.

A pezsgőtől meg a- vörösbortól kezdett összefolyni előttük minden. A tárgyak, a mozdulatok, a szavak’. Az idő múlása is elmosódott. Már két óra felé járt az idő, amikor Frank gyanút fogott, hogy ez már így szabálytalan, de hát más is elmosódott, ami történt és ami körülvette őket egymással ellentétes értelmezést kapott. Az ebéd például, amit nagy gonddal választottak ki az étlapról. Végül alig ettek belőle. Sebestyén Márton hozzá se nyúlt.

— Űri kaja ez — húzta el a száját.

— Te választottad — figyelmeztette Balog főszerkesztő.

— Sajnos niem tudok franciául — bökött Sebestyén Márton az étlapra, majd undorral eltolta maga elől a tányért.

Egy idő után az italllal is gondjuk tálmadt, csak a hiedelem tartotta bennük a lelket, hogy boldoggá teszi ma őket.

— Szakítunk a hagyománnyal — közölte Balog. — Nem megyünk le a vízhez.

— Mit nyerünk vele, ha nem? — kérdezte Frank.

Különös érzésük támadt. Mintha figyelmetlenül átsuhantak volna valami fölött. Ügy tűnt: egy súlyos mulasztással több. Ugyanezt érezték egy órával később az omladozó kőkerítésnél, a vadgesztenyefa alatt. Mint akiik egy futó zápor elől menekültek oda. Az arcfcifejezésük talányos. Reggel óta valahogy minden magyarázatra szorult, s Frank csak most kezdte sejteni, lehet mondani, hogy ezekben a pillanatokban jött rá, hogy tulajdonképpen ami az utóbbi hetekben történt, ezt a napot készítette elő.

— Visszamehetnénk a kerti nőhöz — ajánlotta.

— Megint egy szőke — sóhajtott a főszerkesztő. Ezzel el is dőlt, hogy nem mennék vissza.

— Akkor induljunk haza.

— És az interjúm? — neheztelt Sebestyén Márton.

— Mit gondolsz? — ragadta karon a főszerkesztő Frankot. — Miért küldtem

ide?

Frank tűnődve nézett amazokra. Nem úgy, mint a barátjára, illetve a főnökére, hanem mint a vadidegenekre, akikkel a véletlen hozta össze. Ideiglenesen.

— Az a különbség köztünk, hogy én még egy liter pálinka után is tudom — mondta elnéző jóindulattal —, hogy mi bajotok van. Ti meg józanul se tudjátok.

— Ezt teszi az ital — biccentett Sebestyén Márton.

Egy ideig tanácstalanul álldogáltak a vadgesztenyék alatt. Távol a fekete autótól. Frank már-imár valami gorombasággal akarta megtörni a csöndet, Sebestyén Márton abban a pillanatban a zsebébe nyúlt, és elővett egy csdmag vadonatúj magyarkártyát. Felmutatta. Balog főszerkesztő új erőre éledt. Amikor már nem látták a Balatont, megállíttatta a fekete autót. Frank bizalmatlanul nézegette a bozótos terepet, a rövid törzsű kiszáradt fákat, a sáros, gubancos bokrokat, a süppedés, talán ingoványos pázsitot. Mintha véletlen lett volna, párszáz méterre egy csárda kéménye füstölgött.

— Milyen fák ezek? — kiáltott az autóból.

— Elfelejtettek kizöldülni — fogta Balog főszerkesztő a hasát. A ruháját nem kímélve berontott a bozótosba.

894