Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 10. szám - Thiery Árpád: Búcsú Freytágéktól (regényrészlet)

Frank kissé bódultán ült a főszerkesztő mögött. A kevés alvástól vörös volt a szeme, a szokottnál is kopottabb és csontosabb az arca. A lehúzott ablakhoz dőlt, örült a huzatnak. A tájat figyelve arra gondolt, hogy mi várhat rájuk. Először nyilván megkeresik Sebestyén Mártont, aki remélhetőleg valami okos ürüggyel megszabadul a tanácskozásról, kimennek a mólóra, mely így kora tavasszal tele van elhagyott anyagokkal, a korlátnál vízszag után áhítozó szívbetegek nézelődnek, ha- j ófüstöket keresitek a messzeségben, izgalommal és oly erős vágyakozással, mintha az a hajó az egészségüket hozná meg. ök pediig leülnek majd a kifényesedett vasbakokra, mintha azok elejtett állatok volnának, és bámulják majd a vizet: a legjobb barátjukat. Aztán bevonulnak a halászcsárdába, összeforgatják az étlapot, olyan ételeket rendelnek, amelyek máskor eszükbe se jutnának, majd isznak természetesen, sokat és ésszerűtlenül keverve az italokat, mint a falusi legények, ha nagy erőt éreznek magukban. Ebéd után képeslapokat írnak majd, fontoskodó, érzelmes hangulatban. Egyáltalán: nevetségesen fognak viselkedni. Mindezeket Balog tetőzi be, aki az ilyen utazások alkalmával mindig megpróbál visszafiatalodni, bohémkodik, és a legképtelenebib kalandokba is gondolkodás nélkül veti bele magát.

— Ez a Sebestyén előbb-utóbb bele fog keveredni valalmibe — jegyezte meg Balog.

— Elég öreg hozzá. Elmúlt harminc.

— Van nálunk becsvágyó elég.

Frank azt gondolta: — Nem fog egymás ellen kijátszani bennünket...

— Igaz, hogy verseket ír? — fordult hátra Balog.

— Fogalmam sincs — hazudta Frank.

— Egy szobában vagy vele.

— Lehet, hogy otthon írja a verseit.

— Az (agyára fog menni az a Bukovina — morfondírozott Balog.

Frank hallgatott.

Tudott arról, hogy Sebestyén Márton verseket ír. Olvasta is hosszú, egyelőre befejezetlen eposzát, amely valóban a negyvenegyben Bukovinából hazatelepített székelyek keserves hányattatásairól és szenvedéséről szólt. Frank szemében az ember és a viszonyok ábrázolása volt a döntő, ezért különös hatás alatt olvasta a verset: — „Vánszorgó kocsik hosszú sora / mentünk sehonnan valahova / döcögtünk sárban úttalan utakon / a beszegezett ég alatt vakon / amerre vitt vezetett a nyom / keresztül a csont-halottakon / felsebzett répaföldeken át / ahol a fákig nőtt az iszo- nyúság / szürke koponyák kövekké dermedők / köröttünk betemetetten temetők / szétesett ajkak kihunyt ámyékszemek / felidézésüktől ma is remegek / csontkezek egyikük tenyerén / semmivé-zsugorodott remény / a másik kézfejébe harap / ölén szétfoszló ruhadarab / a harmadik mintha élne még / emeli bezúzott csont-fejét / a negyedik csonka fatörzset ölel / halottak mindenütt távol és közel!” Frankot olvasás közben borzongás és szédülés környékezte. A szíve hevesebben vert. Átélt minden szót. Végül megölelte Sebestyén Mártont.

Elérték a Balatont. Balog főszerkesztő, mint aki célbaórt, hátradőlt az ülésen. A szemét lehunyta, bódultnak látszott.

— Innen már vakon is odatalálnék — szólalt meg.

Frank elmerülten nézte a tájat, amely a felhős, szűrt fényekben szomorúnak és kiismenhetetlennek látszott. Innen befejezetlen volt a víz. A szélben rugalmasan megdőlt a nádas. A domboldalon a tél folyamán megritkult az erdő. A villák és vikendházak élénk színekben hivalkodtak. A vadonatúj kerítések nemkülönben. Frank azt gondolta: — Hiába szeretem a hegyeket, a fákat meg a vizet, mégis idegen ez itt, mert mindenki a magáénak mondja, körbetűzdelik az ízléstelen villáikkal, meg hetente körberohanják az autóikkal, és minden vasárnap máshol állnak meg fényképeszkedni...

A főszerkesztő hangja riasztotta fel a töprengésből.

— Jégbehűtött pezsgőt innék.

— Pezsgőt csak délelőtt szabad inni. Vagy éjszaka — figyelmeztette Frank.

892