Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 1. szám - Kiss Gy. Csaba: Egy megfigyelő a zsarnokságról (kritika)

félelem. A félelem, mely kiszolgáltat bennünket gyöngeségeinknek, legrosszabb adottságainkat hívja elő: a gyűlöletét, a bosszúvágyat, az embertelenséget. Az író szavaival: „A mindenütt jelenvaló félelem teljesen megzavarta az emberek tisztánlátását, és annyira felkeltette gyanakvásukat, hogy már nem is hittek a tisztességben, mások becsületességében, tisztaságában és bátorságában.” A magyar olvasónak óhatatlanul Bibó István lassan szállóigévé váló gondolata jut eszébe: demokratának lenni annyit jelent, hogy nem félni.

Minden zsarnok perverziója az a kívánság, hogy saját hatalma alattvalói szemekből tükröződjék vissza; megpróbálják kikényszeríteni a rettegésben tartott tömegtől az imádatot. Ezért a despoták az őket dicsőítő emlékművek, szobrok és ódák bolondjai. Egyetlen dolgot azonban nem tudnak kikerülni, a rettegést. Aki félelmet kelt, mert hatalmát csak így tudja biztosítani, maga is a félelem áldozata lesz. A zsarnokok tudják jól, mitől kell rettegniük: az emberi méltóság minden kis morzsájától, mert még a legjobban megalázott emberben is maradhat valami szikrája az önbecsülésnek. Félniük kell attól, ami erősebb a gyűlöletnél, a szeretettől. És félniük kell a zsarnokság látszólag ártalmatlan, de következményeiben fölmérhetet- len hatású ellenfelétől, az emlékezettől. Jegyezzük meg a lengyel író egyik kulcsmondatát: „Az emlékezet magántulajdon, semmiféle hatalomnak nincs oda bejárása.”

Még veszélyesebb számukra, ha az emlékezet formát ölt, a szavak parazsa könnyen lángra gyúl. Nem véletlenül költenek annyit a zsarnokok az emberek közötti szóbeli és írásos érintkezés nyilvános és magán formáinak az ellenőrzésére. Mert eljöhet a pillanat, amikor a zsarnok nem mondhatja többé, hogy a szabadság az általam fölismert szükségszerűség, mivel a szavak jelentése már nem csak tőle és a kommunikációt ellenőrző szolgáitól függ, és a szabadság nem szolgaságot fog jelenteni, hanem szabadságot.

Ahogy Kapuscinski költő-honfitársa, Czeslaw Milosz mondja Antoginé szájába adva (Gömöri György fordításában):

„Kreón soha fel nem építheti uralmát sírjainkon. Rendjét a kard, a puszta fegyver nem tarthatja meg.

Nagy a halottak ereje. És soha senki nincs biztonságban tőlük, mégha százezer kém és millió őr is őrzené, nem menekülhet. Várnak az órák, gúnyosan kacagva lépnek, lépkednek az őrült körül, aki nem hisz bennük.

És amikor rendezni kell a számlát, egy kis hiba csúszik a számításba.

Kicsiny hiba, de sokszorozható.

Elég! E semmiség tébollyá nő hamar, tűz és vas dúlja a várost, s a falvakat,

Vér! Vér! Vörös tintával szeretné áthúzni a hibát. Már késő. Nincs tovább.

Kreón, a balga, úgy bánik velünk, mint hogyha barbár országot uralna, mintha itt minden kő szünetlen nem idézné a fájdalom, s a remény könnyeit.”

(Ryszard Kapuscinski: A császár — A sahinsah, Európa Könyvkiadó, 1987.)

90