Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 10. szám - JUHÁSZ FERENC 60 ÉVES - Kabdebó Lóránt: "Viselni a kegyelmet" (Juhász Ferenc újabb költői korszaka) (tanulmány)

ra része lenne ez, vagy az impressziókba feledkező költő egyszerű elgyönyörködése. Mert Juhász a tárgyakat, jelenségeket nem a maguk természetes tájképi vagy csendéleti sorrendjében mutatja be. ö is elmondhatja József Attilával: már százezer éve nézem, aimit meglátok hirtelen. Juhász költői csodája: az egyszer látott a maga frissességében őrződik benne, míg egyszer ,a vers szerkezete életre nem hívja belőle a képet, hogy más képekkel összeszikrázíathassa, a gyönyörködés ellenpontjaként a létezés drámája játszódjon le la születő versben. Mert mit emel ki ebből a megfigyelés-raktárból az ihlet, a pók nyitott szeme milyen „kép-rímek” hívója lesz? „nyitott szemekkel, mint a hirtelen halottak, ágyban meghalt magányos öregek hajnal-szemével, mint / a térden álló halott katonák, mellkasukon piros folt, hom- lakukon vörös luk, mint a neutron-bomba támadás / nyitott szem-óceán sugárba- lottai.”

Kevesen tudnak annyira gyönyörködni a létezés lényeiben, az érzékelés örömeiben, a szerelem testien beteljesülő csodájában, mint Juhász Ferenc, és kevesen tudják olyan szenvedélyesen átérezni a szenvedés, a megsemmisülés fájdalmát. Emlékezzünk csak A tékozló ország vagy A halottak királya végletes érzelmeket felmutató siratóénekeire, vagy olvassuk a mostani kötetbeli együttszenvedést a Golgotán haldokló Jézussal (Jézus Krisztus sírjai). Nincs az a barokk misztikus, aki a kínhalált ennél átéltebben jeleníthetné meg, — belső hitellel, .megszenvedetten. Ha valaki volt, aki egzisztenciális élményként tudta megélni a század botrányait, akkor Celan és Pilinszky mellett éppen Juhász Ferenc. Csakhogy ő nemcsak az emberség pusztulását, de az egész emberiség közös halálát is átéli. Réme az ember természetes halálán túl: az emberiség egész létezésének kényszerű pusztulása. Persze az alapkérdést ő sem kerülhette meg: elpusztítható-e a bennünk élő emberség, ö megfordította a kérdést: képes-e az ember, önmagában felíámlasztani az emberiségért vállalt áldozat hősét: mi magunkban, minden egyes ember, képesek va- gyunk-e az életet újrakezdeni. Végiggondolta ezt a világpusztulás halállátomásában, Az éjszaka képei oratóriumában, aztán két évtizeddel később egy emberi élet megújulásának drámáját végigélve a Halott feketerigóbcm.

Üjabb versei is — mint A boldogság című kötet már évekkel előbb hírül hozta címével — ebből az élményből születnek. Nem a drámai küzdelem versei: inkább boldog elégiák, mondhatnám. Mert — mint láttuk a pók szeménél — mindig 'tudatában van a világ ember általi veszélyeztetettségének is, mégis ezekben a versekben az adott élet kihasználásának öröméért küzd. Nem szavakkal, hanem felmutatott, átélt örömmel. Mennyi szenvedés, megpróbáltatás, halállátomás után: rátalált a „derű óráira”.

Persze tudja a személyes létezés kereteit is. „Szeretnék sokáig élni még” — kezdi, és így végzi a kötetet: „Így csúszik sors-ladikunk halálbóll a halálba, mint hajnal után páratavon a halász fekete ladikkal búcsúzva.” A kimért elmber-idő élménye határozza meg ezt a könyvet.

Minden költőnek van valamely jellegzetes napszaka, versideje. Juhászé kezdetektől: mikor az éjszakát váltja a hajnal. „Hajnalodik. Az űr már nem zsibong. Az ébredésből kinémulnak a csillagok. Cigarettázom. Az éjszakát arany-söprűval / ki- söpör.t'em szívemből. Ami gyémánt és kő és tűz és üresség. Nemsokára majd cikáznak a fecskék, páros vércsöppel / merül el a 'hajnali éjszaka, a tegnapi este. Süllyed, mint a naplemente.” Csakhogy változó korszakaiban ehhez a halált legyőző költői időhöz más-más élmény (és ebből következően üzenet) társul. Az utóbbi versekben ez az idő a pillanat értékének felmutatásával kapcsolódik. „Én úgy élek minden pillanatomban, hogy a következőben meghalok.” De ez nem a halálra-készülés állapota, hanem éppen az élet teljessége: „Megyek szerelmesen, / szerelmesen, hát boldogan, viszem sorsomban, amit tudok és amit nem tudok... Tolom miagaim előtt a nehéz időt,...” Ezek a versek „morzsák az Elmúlás-asztalon”. De a „halálmorzsákban” is felfedezi a létezés szépségét. Költészetében most nyár van: „Most kék viasz-lángolás. Most zöld árny-zökogás. Most szikrázó, pettyes árnyrés-iramo- dás. Mozgó aranyrács árnyék-mozdulatlan kisajtó-nyikorgása.” A kötet címe, A csörgőkígyó hőszeme is erre utal. A régi rém, az életébe be-becsapódó látomás, mint

878