Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 10. szám - JUHÁSZ FERENC 60 ÉVES - Kabdebó Lóránt: "Viselni a kegyelmet" (Juhász Ferenc újabb költői korszaka) (tanulmány)
remény egyedül az emberé. Mert a remény: erkölcs. Mert erkölcse csak az embernek lehet. Döntése is az életre, halálra... Mert szolgálat a költészet is, mi lenne más: az ember felnőtt bizalma a megmaradásban.” Csakhogy addig: mindez remény volt, a halál-világ ellenében kimondott akarat. A költő a „halottak királya” volt még, de bizakodó hit-szavai már ellenipontozták költészetének elementáris halál-vízióit. Pontosan fogalmazott a válogatáskor: etikai teljesítmény lehetett csak mindaddig a hit szavainak megfogalmazása. Persze ezt az etikai jellegű bizakodást esztétikailag is hitelesítette a művek kompozíciójában (ezt elemzéssel bizonyítottam A halottak királya esetében), csakhogy a poézis ereje másutt tartotta fogva. Amit poótikailag hitelesen bontott ki: az a „tékozló ország” és a „szivárványszínű cethal”. Történelemben is, létbölcsaletben is: a tékozlás és halál. Ennek a küzdelemnek záróverse a hosszú-oímű Latinovits-sinató, amely majd évtizedig a Juhász-költészet záróversének is látszott. Benne magát az etikai küzdelmet éli át poétikaílag: a meghalás, az elnémulás, „a többi néma csend” költői-művészi pillanatában, amelyet oly halálók reprezentáltak mint a Pilinszkyé, Nagy Lászlóé, Jékely Zoltáné, Kormos Istváné, Kondor Béláé, Latinovitsé, Huszáriké, és olyan költői hallgatások, más műfajra váltások mint a Vas Istváné, Nemes Nagy Ágnesé, — ő vállalta a halottvivő szerepét, az akár hallgatva is élni nehezebb sors kimondását. Hárman kezdtek akkor vitát ezzel a csenddel: izgatott fájdalmas, szinte hisztérikus élniakarással Ágh István, a csend ijesztő világának meg idézésével kiáltó versciklusával, a Leszállás az éjszakába cíművel Lakatos István, es egyetlen, klasszikusok költői képeire emlékeztető értékű és fenségességű leírással Juhász Ferenc: Mint megvakított csipás törpe bányaló a mélyben, a nyirkos vájatokbán sínen a csillét, két koporsót húzok a halál-sötétben, penész-bozontosán. S óriás ló-szempilláim alatt a kiszúrt szemek véres piros gödre tiszta forrás! Nem sírok. Értek a szenvedéshez. Húzok örökre. Megyek a földben, leragadt szemhéjakkal, vakon, húzva: koporsót. Járok a föld forró beleiben, bélsáron tocsogva, fehér szaron. S nem az utolsót! Halál! Halál! Halál! Halál! Halál! Halál! Halál! Nem vagy: szerelmem! Kannibál-szívem kitépett emberszívet rág, embercsontot mar, emberhullát zabái! lm: győzedelmem! Ebből a Fortimbras-szerepből kellett kitépnie magát a költőnek. De lehetséges-e a történelem ellenére alakítani nagy költészetet? Lehetséges-e a boldogságot megélni, amikor társak elhullanak, ámikor a közösség, amelyben él a 'költő, egyre inkább csúszik a megoldatlanságok szövevényébe? De hiszen Dante is ugyanabban a száműzetésben írta a Paradisót mint az Infernót. Juhász Ferenc nem elhagyja azt a történelmi párhuzamot, amelyet a Latinovits- siratóig kritikusai már oly pontosan megrajzoltak/megrajzoltunk. Csak túl ezen egy — ezt is magában foglaló — másfajta esztétikai vállalkozásba kezd. Eddig poézi- séban is mélyen — sok sok „közéleti” társánál lényegibben — politikus alkat volt (mint a formalistának feltűnő Jancsó Miklós iis), ekkortól: a politikára felkészítő, a világban önálló ítéletalkotásra és sorsv állal ásna kész dmbermodell keresője, talála872
