Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 1. szám - Bán Zsófia: Morbus hungaricus ("Kováts!" - Jelenlét-revü; Üdvözlet c. antológiák, JAK-füzetek) (kritika)

köti: Weöreshöz, Tandorihoz, újabban pedig a párizsi Magyar Műhely ízlésvilágához. Természetesen az említett költők, csoportok, valóban példaadóak az alakuló líra szempontjából: mégsem tudom elhallgatni azt a tapasztalatot, miszerint ez a kategorizáló álláspont nem a folyamatban lévőt, hanem a konstans ideáltípust figyeli”, írja Hekerle László a már idézett tanulmányban.

Ha egy újonnan formálódó költészettípussal kapcsolatban felmerülhet a „népiesség” kategóriájának valamilyen formája — mint az Üdvözlet költőivel kapcsolatban — akkor, a megfelelően trenírozott olvasó gyanakszik; a többiek netán (csak nem?!) ... urbánusok?(!) Ügy tűnik,'hogy azok akik az Üdvözlet kötetben a színvonalasabb költészetet képviselik, mint Parti Nagy Lajos, Csordás Gábor és Csajka Gábor Cyprian nem is vállalják magukénak ezeket a nem éppen szerencsés beidegződéseket. „... morbus hungaricusom van jianácska alany isá/g-hányingerem van személytelenség-hányingerem van... ”, írja Csajka Gábor Cyprian kis rapszódia című versében. Mármost, az Idegen szavak és kifejezések szótára (szerk. Bakos Ferenc) szerint a morbus hungaricus kifejezés a következőket jelenti: 1. kiütéses tífusz a középkorban 2. magyar betegség; a magyarságra jellemző rossz tulajdonság (pl. szal- malánk-lelkesedés, pártoskodás, stb.) (az én kiemelésem, B. Zs.)

Azok viszont, akik nyilvánvalóan magukénak vallják e lőállásokat, mint Lezsák Sándor, Szervác József és Tóth Erzsébet, verseikben hagyják eluralkodni a mindent felölelni akaró s nem túl eredeti hangú, nehézkes pátoszt („és nem szoktunk mi örökké hallgatni / valaki azért mindig föláll közülünk / és inge rongyos / de úgy áll föl mint Petőfi Sándor /és hangszálai a Volgáig csöndet parancsolnának /ha egyszer istenigazából elénekelhetné a Bunkócskát...” — Tóth Erzsébet Alkalmi terséből). Ennél azonban sokkal veszélyesebb az, mikor az útkeresés, az önkifejezés egyéb módozatainak létjogosultságát vonják kétségbe („műlila füstfiúk a történelemről vinnyognak és rángatóznak / tíz ujjúkra öt gyűrű jut / gondosan elsorvasztott mellkasukra húszdekás kereszt...”), és sommásan ,/mucsai avantgarde”-ként intézik el a tőlük idegen törekvéseket, mint teszi azt Tóth Erzsébet a már idézett versében. Az ilyen egymásra mutogatás eddig se szült jó költészetet, s meggyőződésem, hogy ezután sem fog. Csordás Gábor helyenként felejthetetlenül szép, lírai sorai (pl.: „kikapcsolom az éjszakát / kezem csípődön nulla óra / nincs semmi csak hó hull a hóra”, — a Nulla óra című szonettből) és Csajka Gábor Cyprian áradó, sodró lendületű, iróniában, nyelvi leleményben bővelkedő költemény-folyamai (a már említett Parti Nagy Lajos mellett) adják meg a kötet újszerű hangját, valódi értékét.

Végső soron tehát, egyik kötet sem tartalmazza azt, amivel kecsegtet: hamisítatlan költői alkotócsoportokat. Ügy tűnik, továbbra is egyénenként kell szólnunk szerzőkről, alkotókról, vállalva a kaotikusabb élmény s az egyéni arculatokkal való konfrontáció előnyeit-hátrányait.

KÖZ-ÉLETÜNK Éji KÖZ-ÉLETÜNK # KÖZ-ÉLETÜNK

1987. december 1-jén Czakó Gábor volt a szomoathelyi Forgó Művészklub vendége. A jó hangulatú találkozó nagyszámú érdeklődőt vonzott a főiskolai hallgatók köréből is. A házigazda Szentkirályi Zsolt volt.

88