Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 10. szám - Bujdosó Alpár: Néhány megjegyzés vizuális szövegek értelmezéséhez
BUJDOSÓ ALPÄR Néhány megjegyzés vizuális szövegek értelmezéséhez „Az avantgarde művészettel találkozó irodalomkritikus egyetlen bólintással tudomásul veszi a látványt, az új vizuális élményt, de a szavakat csak irodalomként tudja felfogni, a látványt képzőművészetként. Ez a feldara- boltság még az előző századokból örökölt teóriából ered." (Ágoston Vilmos, ÉLETÜNK. 87/3. 232. o.) Régen s hiába vártunk („műhelyes” s nem-műhelyes képvers költők) arra, amit most — Kassák Lajos születésének 100 éves, s a Magyar Műhely megjelenésének 25 éves évfordulóján — az ÉLETÜNK vállalt magára: a vizuális irodalom, tágabban az ún. neoavantgarde érdembeli megközelítésére. A vitaindító tanulmány és a megjelent hozzászólások az első alkalommal nem tehetnek mást, mint hogy körüljárják a jelenséget. Megállapításaikban vagy egyetértenek, vagy (látszólag) ellentmondanak egymásnak. Egyetértenek például abban, hogy a „hagyományos” irodalomkritika és -tudomány eszköztára ennek az irodalomnak közelebbi vizsgálatára nem, vagy csak feltételesen, körülményesen alkalmazható: ezt legvilágosabban Ágoston Vilmos fogalmazza meg; ezért is választottam idevonatkozó mondatát e néhány megjegyzés mottójául. Látszólag ellentétesen látják a szerzők az avantgarde (jelesül a Magyar Műhely köré csoportosuló alkotók) pozícióját, helyét a magyar irodalom térképén. Láng Gusztáv levezetése alapvetően helyesen méri fel a mozgalomban való részvétel vizsgálatával azt a tényt, hogy a jelenséget nem lehet egyértelműen a „nyugati magyar irodalom” kategóriájába utalni, hiszen már-már több a magyarországi, szlovákiai, romániai, jugoszláviai avantgarde szerző, mint a nyugati országokban élő. (És a legtöbb ún. nyugati szerző nem az avantgarde jegyében alkot.) Ugyanakkor Zalán Tibor többször hangsúlyozza, hogy (nem szó szerint idézek, inkább sűrítek, ennek minden veszélyét vállalva!) kívülről hozott importról van szó, ami valamiképpen — eredeti felfogásban legalábbis — idegen a magyar irodalom immanens gondolatvilágától. (A méltányosság kedvéért hozzáteszem, hogy Zalán azt ajánlja, hogy .......alkalmazz uk és ne totalizáljuk őket, hiszen így lehet esélyünk arra, hogy sajátos lételemeinkkel átszerelve tovább-visszaadhassuk mi is.”) Sokaknak talán csalódást jelent, hogy itt felsősorban nem polemizálni akarok e megállapítással. Ellenkezőleg: első megközelítésben (feltételesen) mindkét tételt (a matematikai logika igaz/hamis alternatívája szerint) igaznak fogadom el, még akkor is, ha — mint mondottam — (látszólag) ellentmondanak is egymásnak. Ám hogyan lehetséges ez? Lehetséges akkor, ha az irodalmi vizualitás problémáját kialakulásában, gondolati, állandó visszakapcsolásban, magára visszaható dinamikájában és elméleti hozadékának tükrében vizsgálom. 1. tétel A (valamelyik) nyugati országba került fiatalember, az ötvenes évek nyomasztó légkörét illusztrálandó, elmeséli egy értelmiségi társaságban, hogy a hatalom vélt és valódi ellenfeleit éjszaka hurcoltatta el lakásából, s az elhurcoltak hol- és mibenlétéről senki sem tudhatott meg semmit. Hallgatói hosszan hallgatnak, majd egyikük megkérdi: „Telefon volt-e Magyarországon?” „Persze!” „Hát akkor miért nem hívták a rendőrséget?” 955
