Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 10. szám - Bujdosó Alpár: Néhány megjegyzés vizuális szövegek értelmezéséhez
A fiatalember hallgat, s magában felméri, hogy a gondolkodásbeli evidenciák rendszere itt és ott merőben különböző; hogy mindaz, ami itt kézenfekvő, ott értelmezhetetlen. Egyre inkább belátja, hogy gondolatvilága olyan kritika nélkül elfogadott evidencia-rendszeren alapszik, amely csupán egy bizonyos kultúrán belül érvényes; a dolgok belső igazságának kibontásához az evidenciák kérdésessé tétele szükségeltetik; vagy — visszatérve az irodalom problémájához — ahogy Láng Gusztáv fogalmaz: „Fogalmaink megbízhatatlansága máris nyilvánvaló.” Azért mondtam el a fenti történetet (viccet?), hogy (részben) igazat adhassak Zalán Tibornak is: az idegen, más gondolatrendszerű (-világú) környezet magunkkal hozott tudatvilágunk gyökeres felülvizsgálatára kényszerít. Ez az utólagos „felülbírálás” nemcsak történelmi tudatunkra (mint fent) terjed ki, hanem a kultúra minden területére: így igaz — s ennyiben igaz — az avantgarde gondolat külső indíttatása, bár nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy mindez „hazai” környezetben is lehetséges: lásd elsősorban Erdély Miklós életművét és tevékenységét, s a visszatekintő gondolat — kisebb-nagyobb módosítással — mindig magában hordozza Kassák Lajos pályáját is. Intermezzo Az elmondott történet nyilvánvalóan csinálmány: századunk történelmének ismeretében (világháború, nácizmus) nem képzelhető el olyan értelmiségi társaság (a világon sehol), ahol a naivitás ilyen mértékű lenne. Ám — ez is — annyiban igaz, hogy jóegynéhány más dologban ehhez hasonló érrtelmezhetőségi zavarral találkozhat a gyökeresen más gondolkodású környezetbe került „fiatalember.” 2. tétel A már említett fiatalember a magyar történelem hullámzásának megvilágítására többször beszél forradalomról, forradalmi magatartásról, forradalmi költészetről stb. Meglepetéssel veszi észre, hogy ilyenkor a hallgatók arcán egy pillanatra a bizalmatlanság felhője fut át. Csak sokkal később eszmél rá, hogy jónéhány kultúrkörben — abban is, amelyikben éppen él — e szónak nem éppen rokonszenves másodlagos jelentése van: igazság, anarchia, rendbontás, atrocitás és talán még sok más. Magyarok vagy franciák e fogalmat mindig a hősiesség, igazság, szabadság aurájával látják el, és ha azt akarják jelölni, amit az a bizonyos előbbi környezet érez a fogalom mögött, akkor ellenforradalomról beszélnek. Fiatalemberünknek e ponton válik világossá, hogy nemcsak magával hozott kultúráját, gondolatvilágát kell kritikus vizsgálat tárgyává tennie, hanem a nyelvet is, amiben gondolkodik — s nemcsak anyanyelvét, hanem a nyelvet mint kommunikatív eszközt általában. Valahogyan helyre kell állítania a nyelv „ártatlanságát”, ahogy Láng Gusztáv fogalmaz; meg kell kísérelnie eljutni az egyértelműséghez. Intermezzo A történetet én találtam ki a nyelvi jel járulékos jelentéseinek hangsúlyozására. Ám e történet is annyiban igaz, hogy a jelentés, a szemiotika kritikus vizsgálatát az idegen nyelvvel való intenzív foglalkozás vált(hat)ja ki. Minden író másképpen viszonyul a nyelvhez, ha egy-két idegen nyelven olvas, beszél vagy abból fordít (nem nyersfordításból!). Petőfi több nyelven beszélt, olvasott, levelezett. 3. tétel A történetünkben szereplő fiatalember természetesen érdeklődéssel figyeli a ma* gyár kultúra művészet, irodalom alakulását is. A ’70-es években felfigyel Erdély Miklós a Valóságban megjelent tanulmányára, melyben összeveti a filmművészet jelrendszerét az irodaloméval, s mint megállapítja: a nyelvi jel az általánosból halad az egyedi felé, a fiimi (képi) jel éppen megfordítva: az asztal szó nem pontosítja a fogalmat: lehet négylábú, háromlábú, barna, fehér, fekete, négyszögletes, 956
