Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 10. szám - Gömöri György: Magyar irodalomtörténet - angolul

rajta javítani. (Azért ez sem igaz egészen, ment például Illyés Gyula halálának dátuma már szerepel a könyvben ...)

A XIV. fejezet a Nyugat későbbi nemzedékeivel foglalkozik. A „második nem- zedék”-ről megtudjuk, hogy tagjai „a megbízható középosztálybeli értékekben hittek’', elvetették a szocializmust, csakúgy, mint -a fasizmust. Kik lennének ezek? Szabó Lőrinc, a „Kalibán” szerzője, meg — tegyük hozzá gyorsan — a „Körúti hajnal” című, nem éppen középosztályt-dicsőitő versé; róla az is kiderül, hogy a második világháború után egy időre „számkivetették... állítólagos erőszak-kultusza” miatt (421 1.). A fogalmazás itt talán szándékosan homályos, mert végül is Szabó Lőrinc, akiről legbaloldalibb kollégái is elismerték, hogy jó költő, nem csupán valamilyen absztrakt erőszak-kultusz, hanem a horogkereszt jegyében menetelő erőszak híve volt, és a várható német győzelemmel kapcsolatos jótanácsokat osztogatott zsidó írótársainak. (Igaz, hogy ennek verseiben alig van nyoma — inkább csak vezeklés formájában ...) Vas István is a fönti szolid középosztályba tartozik. Czigány szerint „egyáltalán nem érdekelték a politikai vagy a nemzeti ügyek” (422 1.), amiből azt a következtetést kell levonnunk, hogy Czigány nagyon felületesen olvasta csak Vas önéletrajzi regényét, amelyből ennek éppen az ellenkezője derül ki. Itt jegyezzük meg azt is, hogy bár nemzedékéből talán leginkább Kálnoky rendelkezett azzal <a polgári háttérrel, ami állítólag az egész nemzedékre j,ellemző, későbbi fejlődésében eléggé elrugaszkodott a józan polgári értékrendtől. Kálnoky- ról sajnos mindössze egy mondatot olvashatunk Czigánynál; nagy kár, hogy nem kísérte figyelemmel Kálnoky „másodvirágzását” a hatvanas-hetvenes években, s költői rangjának ezzél összefüggő gyors emelkedését.

Az újabbkori magyar prózát Czigány Lóránt nemcsak jól ismeri, de általában biztos ítélettel tudja bemutatni. Hosszan foglalkozik például Máraival, s egyetértünk azzzal, hogy kiemeli a „Föld, föld ...” című esszébe szövődő emlékiratot (1972) Már.ai háború utáni terméséből. Ottliikról, Thurzóról és Szentkuthyról is értő módon ír, s az Angliában ismertebb Déry Tiborral és Lengyel Józseffel is érdemük szerint, hosszan és objektiven foglalkozik. Nincs vitám vele Örkény megítélésében sem, csupán megjegyezném, hogy Örkénynek nem a Rózsakiállítás volt az utolsó műve, hanem a nem teljesen sikerült, ám szándékában figyelemreméltó Forgatókönyv. Mészöly Miklóst Czigány igen nagyra tartja; nagyrabecsülöm én is, de mégsem hinném, hogy az ő Film című műve lenne „a hetvenes évek legjobb magyar regénye” (465 1.). Esterházynak Czigány éppen csak a nevét említi egy amolyan „futottak még” jellegű felsorolásban, pedig hát a Termelési-regény már 1979-ben napvilágot látott és annyira feltűnt, hogy megérte volna érte a már lezárt bekezdést kissé megbontani... Hajnóczy halálának dátuma már szerepel Czigány szövegében, annak írásművészetéről is pozitívan nyilatkozik, ámde Esterhá- zyról (másokkal egy kalap alá véve) csak annyit jegyez meg, hogy még korai megmondani, tartós helye lesz-e a magyar irodalomban. (Ez az óvatosság máris túlzottnak bizonyult.)

Végül a határokon túli irodalmakról szólván (a romániai magyar irodalom kivételével, amelyről már korábban szóltunk) Czigány kissé bizonytalanul tapogatózik: az 1945 utáni jugoszláviai magyar írók közül Sinkón kívül csak Tolnai Ottót és Gion Nándort említi, pedig hát Herceg János, Varga Zoltán, Bori Imre, Pap József és Ács Károly már szintén beírták nevüket az egyetemes magyar irodalomba. A csehszlovákiaiak esetében ugyanezt a bizonytalanságot érzem: Fábry Zoltán mellett itt még vagy hat név szerepel, de egy-két olyan prózaíró, mint Dobos László, vagy a magas színvonalú modem prózát művelő' Grendel Lajos — hiányzik. A nyugati magyar irodalmat Czigány (helyzeténél fogva) kitűnően ismeri, de nem vádolhatnánk meg azzal, hogy túlértékeli. Sokaikról esik szó, röviden, jóllehet az „ötvenhatos” nemzedék prózaíróit az egy Ferdinandy György kivételével egyáltalán nem említi. Ebben a részben nam érzem kielégítőnek Határ Győző tárgyalását. Kétes értékű dicséret az, hogy valakinek a szépirodalmi munkássága „már csak mennyiségénél fogva is tiszteletreméltó”; s bár Czigány megpróbálja leírni a Határ-jelen- séget, annak különböző aspektusaival nem tud mit kezdeni. Költészetét külön

953