Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 10. szám - Gömöri György: Magyar irodalomtörténet - angolul

se, bár maga is állítja hogy a szerző életművének kritikai értékelése nem kielégítő, ő maga kevéssel járul hozzá az újraértékeléshez. Remenyiknek szentelt bekezdésébe egyébként két ténybeli hiba is csúszott: az Apocalypsis Humana szerzője 1900- ban és nem 1902-ben született és nem közel tíz, hanem csak ha és fél évet töltött Dél-Amerikában.

A XI. fejezetnek már a címe is meglepő: „Traditions, Traumas and Quacks”, vagyis „Hagyományoik, traumáik és sarlatánok”. Ebben, gondolom, Szekfű Gyula, Kerényi Károly, Prohászka Ottokár, Horváth János és Farkas Gyula képviselik a hagyományt, legalábbis elméleti szinten, a túlontúl hosszan tárgyalt Tormay Cecile és mások (Harsány! Lajos, Mécs László) a traumákkal kevert hagyományt(?); de vajon kik a sarlatánok? Alighanem azok, akiket Czigány ,,a középosztály szórakoztatói” címen is nyilvántart: Zilahy Lajos, Körmendi Ferenc, Földes Jolán, Erdős Renée .:. no meg Faludy György. Ez a felsorolás így azért kicsit leegyszerűsíti a dolgokat, hiszen Czigány igyekszik különbséget tenni az „irodalom és a szórakoztatást?) határesetének” tekinthető Zilahy és a csupán erotikus képzeletünket csiklandozó Erdős Renée között. Nem tudom, lehet-e a lektűrirodalom művelőit kerek-perec „sarlatánnak” nevezni, hisz a maguk módján ők is ügyes, néha kiváló mesteremberek. Zilahyt Czigány feltétlenül szigorúbb mércével méri, mint pl. Tormay Cecile-t, jóllehet az angolul is elérhető Dukay-trilógiából a nyugati olvasó hitelesebb képet kap a kor Magyarországáról, mint akár egy, az ötvenes évek módszereivel megírt „vádiratából, akár egy mai amerikai bestsellerből. De mit keres a lista végén Faludy? (Aki különben nem 1913-ban, hanem 1910-ben született.) Ranne látná Czigány a modern magyar költészet Vaszary Gáborját, vagy P. Howard ját? Faludy lírájában kétségtelenül vannak teátrális gesztusok, néha a jól- csengós kedvéért felhígul a kép, a gondolat, de mégis, Faludy írt (és nem csak a háború, illetve 1945 ellőtt) olyan verseket, amelyeknek ott a helyük a modern magyar líra egy majdan összeállítandó definitiv antológiájában.

A népi írókról szóló fejezet Czigány irodalomtörténetének szerencsésebben kimunkált részei közé tartozik. Németh Lászlót például eléggé tömören és találóan jellemzi, s azzal is egyet lehet érteni, hogy Németh jobb regényírónak, mint drámaírónak, noha nem tudjuk meg, mitől gyengébb a drámák „'kivitelezése”. Ebben a fejezetben tárgyalja Czigány Illyést is, mint „népi” (populist) költőt, bár azt is hangsúlyozza, hogy Petőfihez hasonlóan Illyés bizonyos értelemben a XIX. századi „nemzeti költő” megtestesülése. Illyés drámaírói tevékenységének mindössze egy mondat jut, cím szerint csak a „Két férfi” és a „Fáklyaláng” vannak megemlítve, noha a „Kogyanc” és a „Különc”, vagy a későbbi „Tiszták” (hogy más címekről ne is szóljak) legalább olyan fontosak Illyés oeuvre-jében, mint a két említett, „nemzeti” dráma.

Külön fejezet foglalkozik az erdélyi magyar irodalommal, amely nemcsak a két háború közt Erdélyben működő írók munkásságát ismerteti, hanem az onnan elszármazottakét is: Tamásiét, Áprilyét, Jókelyét. Az Erdélyben maradottak közül Czigány méltán emeli ki a virtuóz verselásű Dsida Jenőt, noha a „Szerenád Ilonkának” kapcsán talán szólhatna arról az angol anyanyelvű olvasót feltétlenül érdeklő körülményről, hogy Dsida ebben a költeményben Edgar Allan Poe verszenéjét folytatja, s maga a vers tételszerűen egy Poe-versből indul ki. Az 1945 utáni romániai magyar írók közül hiába keresnénk Czigánynál Szabó Gyula, Deák Tamás a Fodor Sándor, Székely János és Farkas Árpád nevét, s Kányádiról szólva sem tudom, miért éppen annak a hatvanas években megjelent Kikapcsolódás című kötetét emeli ki, amikor hivatkozhatna az 1979-es Fekete-piros versekre; Páskándit csupán mint költőt említi, s hallgat drámáiról, amelyek közül a „Vendégség”, vagy „A rejtekhely” kétségtelenül a modern magyar dráma jelentősebb teljesítményei közé tartoznak. Sütő Andrásról megtudjuk, hogy „legutóbbi műve egy színdarab”, — itt az 1975-ös „Csillag a máglyán”-ról van szó, ami óta Sütő két, ha nem három újabb színdarabot írt, meg még számos kisprózái művet. Nem nehéz felismerni, hogy Sütő esetében Czigány alighanem az „átfutás átkának" lett az áldozata; már 1978 táján lezárta kéziratát, s később már nem tudott, vagy nem akart

952