Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 10. szám - Gömöri György: Magyar irodalomtörténet - angolul
ami meglepőbb, még Weörestől és Nagy Lászlótól sem, jóllehet utóbbiaknak számos versére akadt már elég jó angol fordító. Szándékos-e vagy sem a tizennyolcadik századi magyar költészet „leértékelése”, valami ilyesminek lehetünk tanúi a könyv 78. lapjától kezdődően. Először is Czigány megállapítja, hogy „ami a valódi költészetet illeti, a XVIII. században egyetlen nagyobb (major) költő sem tűnt fel Magyarországon.” Hát Amadé, meg Paludi Ferenc valóban nem nevezhetők olyan nagynak, de hogy állunk Csokonaival? Czigány becsületesen számot ad ugyan Csokonai Vitéz Mihály életéről és műveiről, öt versrészletet is idéz „Az estve” költőjétől, részben a saját, részben John Bowning, Tábori Pál és Watson Kirkconnel fordításában. Ez a névsor magáért is beszél annak, aki ismeri a fordítókat, de nézzünk meg csak egyet, Kirkconnelt, aki derék kanadai professzor volt, őszintén szerette a .magyarokat és időnként lelkesen rossz fordításokra ragadtatta magát. Íme egy példa, amit Czigány közread könyvében és sajnos nem elrettentő példaként; „A reményhez” utolsó négy sora: „BAJOLÓ LÁGY TRILLÁK! TAJJKA KÉPZETEK! KEDV! REMÉNYEK! LILLÁK! ISTEN VÉLETEK.” „I CANNOT TUNE THIS TRILL O’MINE! MY THOUGHTS ARE ALL AT SEA! AH, HEART! AH, HOPE! AH, TILT.A MINE! MAY GOD REMEMBER THEE!” De hogy visszatérjünk a fentebb mondottakhoz, Czigány Lóránt Csokonai-feje- zete végén leír egy olyan mondatot, ami megerősíti korábbi gyanúnkat: ő Csokonait nem is tartja olyan nagyra, mert annak alkalmi verseiben csak néha csillan meg valami, ami sejteti „azt a nagyságot, amit Csokonai elérhetett volna, ha tovább él” (99.1.). A nem-alkalmi versekről itt nem esik szó. Az oxfordi magyar irodalomtörténet hetedik fejezetének a címe, angolul idézem: „The Reform of the Language and irodalmi tudat” — vagyis „nyelvújítás és irodalmi tudat”, de a cím második fele az eredeti szövegben is magyarul áll. Erre már felüti a fejét, gondolom, a könyv virtuális sültangol olvasója és sürgősen megnézi a tizenhat (!) lapos glosszáriumban, mi fán is terem az az „irodalmi tudat”, amit angolul nem lehet röviden kifejezni. Kap is egy kilenc soros magyarázatot Horváth János alapján, bár a fogalmat, úgy véljük, egy sorban .is ile lehetne írni, Horváth mellőzésével. Ugyanez a helyzet számtalan más kiifejezésssel, amit Czigány a magyar eredetiben idéz. Akadhatnak persze magyar kifejezések, amelyeket csak körülírni lehetne, ezért a kuruc, a csángó, vagy a puszta jogosan kerülhet bele az angol szövegbe, de már Czigány szinte mazochista gyönyörűséggel iktat be szövegébe olyan szavakat, amedyeknek vagy van használható angol megfelelőjük, vagy már a magyarban is más nyelvből átvett fordítások! Mi szükség van például a „főrangú lírikusak” ilyetén kiemelésére, vagy arra, hogy a „régi dicsőség”, az „irrinyregény” és az „őstehetség”, mint különleges magyar kifejezések szerepeljenek, nem is beszélve az olyan merész nyelvi újításokról, mint „chasing the délibáb in political aspirations” (288. 1.), .ami a „politikai délibábbergetés” elég szerencsétlen itükörfordítása. A tizenkilencedik század irodalmát Czigány Lóránt hét és fél fejezetben tárgyalja és általában jól mutatja be, bár itt is támadhat kétségünk afelől, vajon másod- és harmadrangú prózaírók, vagy drámaszerzők esetében v.an-e szükség részletes tartalmi ki vonatra? Fáy András A Bélteky-ház című regényét például Czigány két teljes oldalon át ismerteti; ugyanakkor nem tesz említést sem Széchenyi Napló-járói, sem Jósika nemrégen (1977-ben) kiadott Emlékiratáról, Jókai olyan fordulatos regényeket írt, hogy belőlük még tartalmi kivonatot is szívesen olva950
