Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 10. szám - Gömöri György: Magyar irodalomtörténet - angolul

sok; s bár tudom, hogy nem lehetett a „nagy mesemondó” minden művét (vagy minden jobb művét) méltatni, mégis, hiányaik, hogy Czigány nem említi Jókainak a régi Magyarországot talán legjobban ostorozó regényét, a Rab Rábyt.

Itt, a tizenkilencedik században fedez föl az angoloknak Czigány olyan írókat, akikről nemcsak az átlagolvasó, de még talán az eltökélt könyvmoly is alig hallott — gondolok itt Bársony Istvánra, meg Vértesi Arnoldra. Az utóbbi fő érdemének a szerző azt tudja be, hogy „kapocs volt a Jókai-típusú romantikus mesemondás és a századvég modern novellája között”. Vértesit egyáltalán nem ismerem, s látatlanban nem is kívánom leszólni, de amennyiben újabbkori elhanyagolása „kirívó igazságtalanság” (259 1), nem találnánk-e még egy-:két olyan többé-kevésbé elfelejtett írót ugyanebben a korban, akikről a külföldi olvasónak tudnia kellene? Itt van például Asbóth János, akinek mind filozófiai munkássága, mind (egy kritikus szerint „részleteiben remek”) önéletrajzi regénye, az Álmok álmodója olyan, hogy a kiegyezés korának érdekesebb írói közé emelik de akiről Czigány hallgat. Később olvashatunk a rövid életű Papp Dánielről, a Bácska legéletszagúbb megjelenítőjéről, akinek Tündérlak Magyarországon (Fairyland(?) in Hungary) című művéből Czigány mindössze egy mondatot idéz, de az teljesen eltájolja az olvasót. Ezek szerint egy külföldi a kelet-lengyel mocsarakat járva így kiáltott fel: „Micsoda sár! S ezek a bolond lengyelek ezt a sarat hazának hívják!” (404 1.) Nem derül ki ebből, hogyan és miért vonatkozik ez a Bácskára, mint ahogy az elbeszélés címe is csak akkor válik világossá, ha ismerjük a legendát, amély szerint a dubokai puszta alatt tündérkastély van, ahol csak egyszer járt valaki vendégségben, de azóta sem tudja újra megtalálni.

A Nyugat költőit Czigány elég hosszan tárgyalja, megintcsak elég gyenge „bizonyító anyaggal” — a közölt versszemelvények minőségére gondolok. A „Hajnali részegség” kvalitásairól tíz, prózában lefordított sorból aligha alkothat magának képet a Wordsworth és Yeats költeményein nevelkedett olvasó. S bár Kosztolányi regényeiről és az Esti Kornél-oiklusról olvashatunk egy-egy bekezdést, ezekből a lényegében tartalmi elemzéseikből mit sem tudunk meg Kosztolányi stílusáról, s arról, hogyan lehet egyáltalán vita tárgyává a kérdés, vajon Kosztolányi lírája, vagy prózája-e a fontosabb. Különös a Nyugat kisebb költőivel foglalkozó fejezet is, ahol Czigány egy kalap alá veszi Füst Milánt Gellert Oszkárral és Szép Ernővel, Füstöt Gellérthez hasonló terjedelemben méltatva. Ezzel nem csak a magyar akadé- mai irodalomtörténet (ezúttal nem vitatható!) felfogásától tér el, hanem az irodalmi köztudatban élő értékrendtől is. Nem csupán arról van szó, hogy Füst Milán mint költő is sokkal alaposabb és részletesebb bemutatást érdemelne, de prózája sem intézhető el A feleségem története egymondatos summázásáviail, drámáiról és igen jelentős esztétikai írásairól nem is beszélve.

Kassákot Czigány hosszain tárgyalja, s igen fontosnak tartja; szerinte „A ló meghal, a madarak kirepülnek” fordulópont a modern magyar költészet történetében (346 1.). Kár, hogy ezt nem próbálta bizonyítani Edwin Morgan fordításából átvett részletekkel; a Kassák-mű angoil fordítása már 1976-ban megjelent, a Lines Review 59. számában. Ami viszont Kassák jelentőségét illeti, az oxfordi magyar irodalomtörténet szerzője bizonyos önellentmondásba bonyolódik. Egyfelől azt írja, hogy „Kassák körét ma úgy tekintjük, mint a Nyugattal szembeni főbb alternatívát a magyar irodalom modernizálásában”, pár lappal később viszont azt olvassuk, hogy „míg Kassákot az avantgarde igazán eredeti alakjának tekinthetjük, nem lehet ugyanezt elmondani körének már íróiról” (347 1.). Ha elfogadjuk utóbbi véleményét, mégis hogyan lehetett a Kassák-kör „főbb alternatíva” (a major alternative)? Kassák jelentősége és hatása egy sor költőre kétségtelen, de éppen autentikus tanítványainak hűsége hiányzott ahhoz, hogy az avantgarde magyar talajon már a húszas években versenyképes alternatívát jelenthessen a Nyugatnak.

Mindenkinek van és lehet vesszőparipája a modern magyar irodalomban — alulírott Remenyik Zsigmondra esküszik. Remenyikre, laki nemcsak szabálytalan és idegenszerű író vidékünkön, hanem még meg is döbbenti az embert. Sajnos Czigány éppen Remenyiik egyik legjobb regényéről, la Por és hamu-ról nem ír egy sort

951